Az istenek irígysége

 Eredeti címe: Зависть богов (2000)

Az istenek irígysége” filmet az a Vlagyimir Valentinovics Menysov rendezte, aki 1981-ben Oscar díjat nyert a „Moszkva nem hisz a könnyeknek” című filmjével. Ez a film 2000-ben készült, és 1983-ban játszódik.

 A film társadalimi-politikai háttere: A Szovjetúnió a 80-as évek első felében

 Az 1980-as évek nagy változással kezdődtek a Szovjetunióban. 1979 decemberének végén szovjet katonai alakulatok vonultak be Afganisztánba, ahol szovjetbarát kormány alakult. A szovjet jelenlét és a kormány ellen széleskörű gerillaháború szerveződött. Az afga-
nisztáni háború mintegy 9 éven át tartott, többszázezer civil áldozatot követelt, a szovjet halottak száma is 15 000 körül volt. Ezt a háborút sokan a szovjetek „vietnami háborújának” tekintik, megrázta a szovjet társadalmat, hiszen sorkatonákat (is) vittek harcolni Afganisztánba. A háború hatása Oroszországban a mai napig érződik.

1982 november 10-én meghalt L. Brezsnyev de a „pangás” (застой) évei folytatódtak, csupán a 80-as évek második felében, a „peresztrojka” kezdetével zárultak le. A Brezsnyev vezette 18 év alatt a szovjet nemzeti jövedelem növekedése 9%-ról 2,6%-ra, az ipari termelés 7,3%-ról 2,8%-ra esett, csökkent a munka termelékenysége mind az iparban, mind a mezőgazdaságban. Az ellátás akadozott, de a pártelit extra ellátást kapott a nagy közönségtől elzárt bolthálózatban, ahol alacsony áron gyakorlatilag mindenhez hozzá lehetett jutni.

November 12-én a párt főtitkárának választották meg J. Andropovot a titkosszolgálat (KGB) volt főnökét, aki 1954 és 1956 között budapesti nagykövet is volt. Vezetésével igyekeztek rendet teremteni a gazdaságban oly módon, hogy annak szerkezete azonban érintetlen maradjon. A rendteremtés kulcsa a közfegyelem megszilárdítása volt, 1983 június 17-én hatályba lépett „A munkahelyi kollektívákról és a vállalatok, intézmények, szervezetek irányításában betöltött
szerepükről” szóló törvény. A fegyelem megszilárdítását az erőszakszervezetek bevonásával, kényszerítő eszközök alkalmazásával igyekeztek elérni: az utcákra, boltokba, éttermekbe stb. őröket állítottak, akiknek az volt a feladatuk, hogy ellenőrizzék a szovjet polgárokat, vajon miért csavarognak munkaidőben.

A rövid Andropov éra másik fontos törvénye az 1982 novemberében elfogadott „A Szovjetunió államhatárairól” szóló törvény. Ennek az volt a célja, hogy fokozza a fegyelmet és az éberséget. A határőrségnek előírták, hogy akadályozzák meg azt, hogy minden olyan nyomatatott anyag, fénykép, kézirat, magnetofonkazetta stb. bejusson az országba, amely sértheti az ország gazdasági-politikai érdekeit, biztonságát, társadalmi rendjét, vagy veszélyezteti a lakosság szellemi és morális állapotát. Az éberségnek persze ki kellett terjednie a külföldiekkel való kapcsolattartásra is.

1983 szeptember 1-én egy szovjet vadászrepülő lelőtte a dél-koreai légitársaság KAL-007 járatán közlekedő Boeing 747-es repülőgépét, a gépen utazó 269 ember a tengerbe veszett. (Ez volt a legtöbb áldozatot követelő légi katasztrófa 2014 július 17-ig, amikor Ukrajna felett lőtték le a Malaysia Airlines MH17 járatát, 298 ember halálát okozva.) A repülőgép New Yorkból tartott Szöulba, de egyre jobban eltért a tervezett útvonaltól feltehetően a tehetetlenségi navigációs rendszer hibája miatt. A repülőgép átrepült a szigorúan titkosnak számító, katonai létesítményekkel teli Kamcsatka-félsziget felett, ahol az eltérés már elérte a 300 km-t. A szovjet légvédelem ideges reakcióját feltehetően az okozta, hogy azon az éjszakán egy interkontinentális ballisztikus rakéta próbaindítását tervezték, amivel egy nemzetközi szerződést (SALT-II) sértettek meg. A térségben korábban egy amerikai rádióelektronikai felderítő repülőgép járőrözött, az orosz állítás szerint ezzel keverték össze a Boeing 747-es utasszállító gépet. Akkoriban amerikai forrásokra hivatkozva az is elhangzott, hogy a gépen “felderítő berendezéseket is szállítottak”. Ez az incidens hosszú időre a szovjet-amerikai kapcsolatok elhidegülését eredményezte.

Ezt az eseményt is a szovjet központi TV hírműsora (híradója), a „Vremja” a szokásos módon adta hírül. A „Vremja” ebben az időben központi hírműsor volt, tendenciózusan tájékoztatta a lakosságot a bel- és külföldi eseményekről.

A film fő alkotói:Valgyimir Valentinovics Menysov (1939) és Vera Valentinova Alentova (1942)

A filmet Menysov rendezte, a forgatokönyvet (Marina Mareevával) ő írta. Menysov csupán 8 filmet rendezett. Igaz, az egyik „Moszkva nem hisz a könnyeknek” Oscar díjat kapott, amelyben szintén felesége, Alentova játszotta a főszerepet. Ez a film hozta meg számukra a
sikert.

Menysov és Alentova 1961-ben nyertek felvételt az ország akkor egyik legtekintélyesebb színészképző intézményébe, a Művész Színház stúdiójába. A második évfolyamon összeházasodtak. Végzés után Menysov vidéken kapott állást, míg felesége Moszkvában maradt. 1967-ben Menysovnak sikerült visszatérnie a fővárosba, a legendás Mihail Romm osztályában filmrendezést tanult. Ebben az időben a magánéletük nem volt problémamentes, amit lakásprobléma okozott. Pénzük lakásra nem volt, ezért Alentova (az 1969-ben született lányukkal) az egyik, ő a másik színészszálláson volt kénytelen lakni. Ez a helyzet váláshoz vezetett, de egy év elteltével kibékültek. Ez a személyes élmény is átvillan az Istenek Irígysége történetén.

Menysov közel 100 filmben szerepelt 8 filmet rendezett és 7 film forgatókönyvének (társ)szerzője. Alentova 30 film és számos színházi szerepet játszott el, többek között szerepelt Jancsó Miklós „Csillagosok, katonák” filmjében is. Mindketten számos szovjet és orosz művészeti díjat kaptak .

A filmben egy mellékszerepet játszik a nemrégiben orosz állampolgárságot felvett Gerard Depéardieu. Hogy hogyan került ebbe a filmbe a neves francia filmszínész a rendező a következőt nyilatkozta: „Eredetileg Belomondoval állapodtunk meg, hogy eljátssza a középkorú francia szerepét, de ő megbetegedett. A többi szóba jöhető jelölt között Delon és Depéardieu szerepelt, ez utóbbit hívtuk fel elsőnek, és ő igent mondott.”

 “Az istenek irígysége” rövid ismertetése

 Maga a történet első hallásra nem tűnik túl eredetinek, a konfliktus abból adódik, hogy egy sikeres szovjet írónak a TV szerkesztő felesége viszonyt folytat egy tolmáccsal.

A film rendkívüli érdekessége az, ahogyan megjeleníti a szereplők környezetét a 80-as évek Szovjetunióját. Az persze, hogy egy férjes asszony  félrelép, valaki másba szerelmes lesz, nem túl ritka
esemény. A Szovjetunióban egy külföldivel viszonyt folytatni, különösképpen a központi hírműsor szerkesztőjének, azonban nem mindennapos történet. A Szovjetunióban ugyanis a „külföldi”
ugyancsak különös teremtmény volt, akivel óvatosnak kellett lenni, meg kellett mutatni számára a szovjet rendszer előnyeit, eltitkolva hiányosságait.

1depardieuNem csoda tehát, hogy a neves író szerény otthonában a Patyomkin fal mintájára bőséget teremtenek.

Az akkori világ álszentségét jól mutatja be, az a motívum, amint a moszkvai „elit” értelmiség külföldről belopott videokazettán nézi a „pornográf” filmet (Az utolsó tangó Párizsban).2utolso_tango
Később ennek meg is lett a következménye:

3hazkutatas

Annak, aki nem találkozott a szovjet hétköznapokkal, annak felfoghatatlannak, vagy inkább fantazmagóriának tűnhet az is, hogy egy moziban a film vetítése közben egyszer csak igazoltatni kezdenek ellenőrizendő, hogy ki hogyan került oda a munkaidő kellős közepén.4moziban

 Persze a TV egy más világot mutatott be, a hírek a termelési sikerekről szóltak, amit akár az utolsó percben kaptak meg a hírolvasók.

5vremja

 A film talán legjellemzőbb részlete a dél-koreai repülőgép lelövése kapcsán kialakult vita a lázadó ifjúság és az öreg bolsevik között, amiből legyen itt egy rövid idézet:

- Mondjátok, mi a francnak nekünk ilyen sok rakéta és repülő?
- Mert az egész világ miattunk fegyverkezik.
- Szerintetek csak az amerikaiaknak van igaza, mi meg a vadak, gátoljuk a fejlődést. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol ti kormányoztok.

A romantikus történet végül egy Anna Kareninát felidéző jelenetbe torkollik, amit azután a szovjet propaganda számára egy idegen gondolatvilág old fel.

6ongyilkossag

 A film fogadtatása

A kritikusok meglehetősen langyosan fogadták a filmet, hasonlóképpen Menysov korábbi munkáihoz (közöttük a később Oscar-t nyert filmet is), de az orosz közönség körében meglehetős sikert aratott. Sajnos külföldre alig jutott el, a magyar nyelvű filmadatbázis (Port) meg sem említi, az angol (IMDB) filmadatbázis sem ismerteti a film tartalmát.

Az, hogy a pangás éveire miképpen tekintenek az alkotók, az jól követhető a filmen. A későbbiekkel kapcsolatosan mi a véleményük? Menysov 2003-ban belépett a Putyinhoz kötődő Egységes
Oroszország pártba, de később azt nyilatkozta, hogy ez csak véletlen volt. A Szovjetunió szétesésével kapcsolatban Alentova 2009-ben egy újságírói kérdésre azt válaszolta: „Sem akkor nem volt, sem most nem ideális az életünk. A szovjet időkben sok borzalmat éltük át, nem kívánom senkinek, hogy az megismétlődjék. Ma sajnos szintén sok a negatív momentum, de azért van előrelépés, fejlődés, jövő. … A Szovjetunió szétesését csupán határátlépésnél érzem. Azok régen nem voltak, most meg vannak. Új országok születtek, de az emberek a régiek maradtak.”

 A film stáblistája angolul, stáblistája és rövid ismertetőjeoroszul megtalálható.

A film magyar felirata INNEN tölthető le.

Az összeállítás során felhasználtam M.Heller és A. Nyekrics “A Szovjetunió története” c. könnyvét, http://www.rusactors.ru/m/menshov/ és http://www.rusactors.ru/a/alentova, http://www.shalomnews.ru/2009/03/05/72/ cikkeket, valamint a Wikipédia több bejegyzését.

 Ennek az összeállításnak egy korábbi változata a vosztok blogon jelent meg, közzétételéért köszönettel tartozom a bolg irányítójának, TroA-nak.

 

 

 

NO

Erededti címe: NO (202)

Történelmi háttér

Allende választási győzelme

Allende3Chileben az 1970-es választásokon a kommunisták és szocialisták közös (a Unidad Polpular, UP) jelöltje kapta a legtöbb szavazatot 36,3 %-t. Jorge Alessandri jobboldali politikus, aki 1958 és 1964 között vezette az országot alig maradt el tőle, 34,9 %-t ért el, a kereszténydemokrata Radomiro Tomic 27.8 %-t kapott.
A szerény választási győzelem ellenére Allende radikális változásokat kezdeményezett az országban, jelentős, kompenzáció nélküli államosításokat hajtott végre (réz- és szénbányák, acélipar, a privát bankok 60 %-a). Az USA adminisztrációjának kemény vonalasai ezt úgy értékelték, hogy Chile háborút indított a magántulajdon ellen, ezért „láthatatlan blokád”-ot hozott létre az ország ellen. Chile gyakorlatilag nem kapott hiteleket a nemzetközi pénzpiacon. 1972-re súlyos gazdasági gondokkal küzdött a kormányzat, (1973-ban mintegy 500 %-os volt az infláció) és a politikai klíma is felforrósodott, egymást követték az Allende melletti, illetve elleni tömegdemonstrációk.
1973 márciusában az ellenzék abban reménykedett, hogy a kongresszusi választásokon kétharmados győzelmet szerez, és el tudja mozdítani Allendét az elnöki székből. Nem ez történt, a kormány ezen a félidős választáson megerősödött, Allende hatalmának törvényes megdöntésére nem volt mód. A politikai viharok azonban nem ültek el, áprilisban a rézbányászok szüntették be a munkát, júliusban a teherautó tulajdonosok sztrájkoltak, őket követték az orvosok, ügyvédek, építészek. (Évekkel később 2000-ben a CIA elismerte, hogy támogatta az UP elleni mozgalmat.) Az Allende melletti szervezetek viszont hatalmas ellentüntetéseket szerveztek. Chile elkeseredett politikai harc színterévé vált. Allende tárgyalásokat kezdeményezett az ellenzékkel a politikai helyzet rendezésére, de a tárgyalások zátonyra futottak. Ugyanakkor őszre a hadseregben erőteljesen felgyorsult az UP megdöntésére irányuló szervezkedés. Az elnök megértette, hogy növelnie kell a hadsereg szerepét a kormányzásban. Allende balszerencséjére a kulcsszereplő Carlos Prats tábornok vezérkari főnök és honvédelmi miniszter tekintélye jelentősen megcsappant, aki ezért augusztus végén lemondott mindkét posztjáról. Ekkor Allende azt az Augusto Pinochet tábornokot nevezte ki vezérkari főnöknek, akiről az volt az általános vélemény, hogy elődjéhez hasonlatosan a törvényesség megingathatatlan híve. Ám az általános vélemény nem igazolódott be.

Katonai puccs

pinochet1973. szeptember 11-én katonai puccsal megdöntötték az Unidad Popular kormányát, ez volt Dél Amerika XX. századi történetében talán a legkegyetlenebb katonai hatalomátvétel. Allende öngyilkos lett, a hatalom katonai junta kezébe került, amelynek hamarosan Pinochet lett a vezetője A „nemzeti újjáépítés” jegyében statáriumot vezettek be, feloszlatták a parlamentet, felfüggesztették az alkotmányt, a pártokat betiltották és szigorú korlátokat szabtak a sajtónak. A hadsereg kegyetlenül üldözni kezdte politikai ellenfeleit. A puccsot követő 6 hétben mintegy 1 500 embert gyilkoltak le, több mint 13 500 chileit és több ezer külföldit letartóztattak és megkínoztak. A katonai rezsim 17 éve alatt tombolt a terror, több mint 3 000 chileit gyilkoltak meg (közülük mintegy 1 100 ember „eltűnt”) és mintegy 30 000 embert börtönöztek be és kínoztak meg.
Amint a tábornokok megerősítették hatalmunkat civil közgazdászok egy csoportja hozzálátott a gazdaság gyökeres átalakításához radikálisan csökkentve az állam szerepét a gazdaságban. Programjuk jelentős hatást gyakorolt az inflációra, a puccs idején 500 %-ra rúgó infláció 1978-ra már csak 30-35 % volt. A gazdaság teljesítménye is növekedett, mintegy 7 %-ot tett ki 1976-1981 között. Bár az 1982-es mexikói pénzügyi összeomlás súlyos hatással volt a gazdaságra, a kétségtelen eredmények következtében Pinochetnek sok híve volt az országban

Konszolidáció

Az erőteljes nemzetközi nyomásra Pinochet igyekezett szalonképessé tenni a rezsimet: 1977 december 16-án az ENSZ elítélte Chile-t az emberi jogok megsértéséért, erre Pinochet megdöbbentő választ adott: 1978 január 4-re népszavazást írt ki, amelyem minden 18 év feletti állampolgár vehetett részt. Az alábbi kérdésre IGEN vagy NEM választ kellett adni:
„Annak fényében, hogy nemzetközi agresszió zúdult hazánkra én támogatom Pinochet elnököt abban, hogy megvédje Chile méltóságát, és ismételten megerősítem a Köztársaság kormányának jogosultságát abban, hogy szuverén módon hajtsa végre az ország intézményesítését.”
A népszavazás Pinochet részére sikerrel zárult, a választók 75 %-a IGEN-nel voksolt.
1978 április 19-én feloldották a statáriumot és amnesztiát hirdettek. 1980 szeptember 11-re, a katonai puccs 7. évfordulójára újabb népszavazást írtak ki, amelyet csupán 1 hónappal azelőtt jelentettek be. A részvétel kötelező volt, a személyi igazolvány bemutatásával regisztráltak, ellenőrzésképpen a hüvelykujjat befestették annak, aki leszavazott. Ezen a népszavazáson a „Chilei Köztársaság Új Politikai Alkotmánya 1980” elfogadása volt a kérdés, amely bevezet egy „átmeneti periódust”, ahol Pinochet lesz az elnök 8 évre. Avégett, hogy a választók „megfelelő” választ adjanak a kérdésre, erre képi segítséget is nyújtottak a szervezők, a szavazócédulán a NEM mezőben ugyanis egy fekete négyzet, míg az IGEN mezőben a Chilei zászló képe volt. A szavazás 67 % IGEN-nel zárult.
Az 1980-as évek nyugtalanul teltek. 1983 és 1986 között 142 embert öltek meg tüntetéseken. 1986 szeptember 7-én merényletet kíséreltek meg Pinochet ellen, ami 5 halottal és 12 súlyos sebesülttel járt, de hála a páncélozott Mecedesnek, amin az elnök utazott, a diktátor és 9 éves unokája, valamint a sofőr megmenekült. A merényletet követően Pinochet támogató táviratokat kapott egyházi vezetőktől, Reagantól, és Theatcher-től.
A diktátor „szalonképességének” bizonyításában fontos szerepet szántak az 1987-es pápalátogatásnak is. Bár az egyház feltételnek szabta, hogy a látogatás politikamentes legyen, Pinochet egy csellel a pápát kivitte az elnöki palota erkélyére, abból a célból, hogy demonstrálja rendszerének pápai támogatását.
Az „átmeneti periódus” vége fele 1987-ben újra engedélyezték a pártok működését, és 1988 október 5-re újabb népszavazást írtak ki. A hatalom birtokosaiban fel sem merült, hogy elveszthetnek egy népszavazást, hiszen korábban kétszer is elsöprő győzelmet arattak.
Az IGEN válasz azt jelentette, hogy Pinochet 1989 március 11-én további 8 évre elnök lesz, és eskütétele után 9 hónappal parlamenti választásokat tartanak. A junta a megválasztandó parlament beiktatásáig (1990 márciusáig) továbbra is gyakorolja a törvényhozói hatalmat.
A NEM válasz szerint Pinochet nem lesz elnök, de további 1 évre hatalomban marad. A diktátor mandátumának lejárta előtt 3 hónappal parlamenti- és elnökválasztásokat tartanak. A parlament és az új elnök 1990 március 11-én veszi át hivatalát.
Ebben az időben a chilei háztartások mintegy négyötödében volt TV készülék, és annak ellenére, hogy egy 1987-es felmérés szerint a chilei lakosságnak csupán 14 %-a tartotta hitelesnek az ott elhangzottakat, a TV-nek a választási kampányban meghatározó szerepe volt. Az ellenzéki vélemény megjelenése a TV-ben ugyanis gyökeresen megváltoztatta a TV-ről alkotott véleményt. A kampány lefolytatásához az alábbi törvényt hozták:
• Mindkét fél este 10 óra 45 perc kezdéssel 15-15 percet kap TV csatornákon politikai hirdetésre, felváltott sorrendben.
• Ezek a TV adások ingyenesek, de további politikai hirdetés nem engedélyezett.
• A hirdetést az adást megelőzően 24 órával „technikai ellenőrzésre” a Nemzeti Televíziós Bizottsághoz be kell nyújtani.
A NEM kampányának két problémát kellett leküzdenie. Egyrészt az egyértelmű NEM hogyan tud pozitív üzenetet nyújtani, másrészt hogyan tudja a chileiek fejében a rezsim 15 éves agymosását hatástalanítani.
Juan Gabriel Valdez, a NEM kampány egyik vezetője az alábbiakban határozta meg a feladatot: Meg kell mutatnunk az embereknek azt az országot, amelyet nem láthattak az elmúlt években. Egy optimista országot, amely a jövő felé tekint, nem ragad le 1973-nál. Így azt a gondolatot kell bemutatnunk, hogy lehetőség van boldogságra Chilében. Másrészt be kell mutatni, hogy a chileiek többségének milyen komoly szociális problémája van.
A TV félórás politikai kampányműsora soha nem látott népszerűségre tett szert, esténként 65 %-os volt a nézettsége és a kampány végére a választók 93 %-a nézte a politikai hirdetéseket.
Ennek, az 1988-as népszavazásnak a kampányáról szól ez a 2002-ben készült chilei-francia-amerikai film.

A film

Fő alkotói:

Rendező: Pablo Larraín Matte (született: 1976-ban )
Jobboldali kötődésű családból származik. Édesapja Hernán Larraín Fernández ügyvéd, egyetemi professzor és vezető politikus, a jobboldali, Pinochetet támogató (Unión Demócrata Independiente, UDI) párt tagja, jelenleg elnöke. Egy évig a szenátus elnöke is volt. Édesanyja, Magdalena Matte Lecaros, aki az egyik leggazdagabb chilei családból származik (több politikus, közöttük 2 elnök is volt a családban) szintén az UDI politikusa, 2010-2011 között miniszter is volt.
Családja politikai nézeteinek ellenére Pablo Larraín munkássága nem a jobboldalhoz kötődik, ő személyesen erőteljesen Pinochet ellenes. Erősen foglalkoztatja a Pinochet rezsim, másik filmje a Post Mortem (nálunk Santiago ’73 címmel játszották) a Pinochet hatalom átvétele alatt játszódik (a filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon 2010-ben Arany Oroszlán díjra jelölték). Az 1973-ban, a Pinochet hatalom átvétele alatt, Chilében játszódó film főhőse egy férfi, aki halottasházban dolgozik és beleszeret egy táncosnőbe, akinek politikai okok miatt bujkálnia kell.
Forgatókönyv: Pedro Peirano (1971) több sikeres film forgatókönyvét írta. Ennél a filmnél Antonio Skármeta (1940) nem publikált színdarabjából dolgozott. Antonio Skármeta viszont élesen Pinochet ellenes, 1973-ban elhagyta hazáját, előbb Buenos Airesben, majd Nyugat-Berlinben élt. 1989-ben, Pinochet bukása után tért vissza Chilébe. Sikeres szerző Neruda postása című könyvének 1994-es filmadaptációja Oscar díjat kapott.
Főszereplő: Gael García Bernal (1978) mexikói színész, színészcsaládból származik, karrierjét gyerekszínészként kezdte. Tizennégy éves korában mexikói őslakosokat („indiánokat”) tanított írni és olvasni. Sok mindent tanult, kémiát, filozófiát, majd színészetet Londonban. Folyékonyan beszél spanyolul, portugálul, franciául és angolul. Negyvennégy filmben többek között amerikai filmben is szerepelt. Kétszer is alakította Che Guevarat (2002-ben Fidel című TV sorozatban, és 2004-ben a Motoros naplójában). Emlékezetes alakítása az Amaro atya bűne (2002) főszerepe is.

Rövid leírás

Az ellenzék választási kampányának, gordeszkaa NEM kampánynak kreatív igazgatói feladatával egy külföldről hazatért fiatal reklámszakembert, René Saavedra-t bíznak meg, aki komoly sikereket ért el számos termék bevezetésével. René a feladatot a jobboldali meggyőződésű főnökének Lucho-nak a háta mögött vállalja,nem_keresttakinek azonban később tudomására jut René ez irányú tevékenysége. Lucho igyekszik René-t lebeszélni a kampányban való részvételről, de amikor munkatársa a kecsegtető ajánlatokat visszautasítja, cége megvédése érdekében, mintegy ellensúlyként, elvállalja részvételét az IGEN kampányában. René komoly vitákat folytat az ellenzéki politikusokkal, hogy miképpen lehet eladni a „terméket” illetve szebben fogalmazva az „ötletet” ahhoz, hogy az ellenzék számára reménytelen helyzetből kiindulva eredményre jussanak. A 15 éves elnyomás, a terror vitavisszaidézése lesz-e a célravezető út, vagy a modern marketing módszerével lehet nyerni? Végezetül a „Chile a boldogság közeleg” lesz a kampány vezérmotívuma, pozitív üzenetet adva a NEM kampányának. A kampány folyamatát követjük végig a filmen. Rendkívül érdekes módon mutatják be az alkotók a kampánystratégia kialakítását, az olykor veszekedésbe hajló vitákat.
A NEM kampánystábját a hatalom birtokosai nyomásgyakorlásokkal, kovettekfenyegetésekkel cenzúrázási kísérlettel igyekeznek megfélemlíteni, a kampány végén még a záróünnepség rendőri megtámadásától sem negativ_kampanyriadnak vissza. A kampány 27 napja alatt a NEM szellemes politikai hirdetései, amelyek elkészítésében a chilei művészek széles köre vesz részt, erős hatást gyakorol a lakosságra. Ezzel ellentétben az IGEN kampánya Pinochet személyes hatását igyekszik kihasználni, a gazdasági eredményeket propagálja, és a negatív kampánytól sem riad vissza. A választás napján eleinte úgy tűnik, hogy az IGEN szavazatok vannak nyertunktúlsúlyban, de végezetül a NEM győz, a szavazatok 55 százalékát kapja. Nyomon követjük, hogy az IGEN stáb győzelmi vacsorára készül, de az oda igyekvő tábornokok végül elismerik a rendszer vereségét.
A film végén René és Lucho visszatérnek a megszokott kerékvágásba, ott folytatják hirdetési tevékenységüket, ahol abbahagyták, Lucho az ügyfeleknek azzal ajánlja be Renét, hogy ő volt a sikeres NEM kampány vezéralakja.sikeres
A film meglehetősen szorosan ragaszkodik a valóságban megtörténtekhez. Az alkotók rendkívül hatásos eszköze, hogy az 1988-as kampány eredeti politikai hirdetéseit építették be a filmbe, (egy összeállítás a NO kampány eredeti politikai hirdetésiből megtalálható: ITT , és a film többi részét is az akkori technikához igazították, a 80-as évek végén használatos 3:4-es formátumban forgatták. A rendező maga is úgy határozta meg a film műfaját, mint egy utánzatot, amely a dokumentum és a fikció sajátos keveréke.

Fogadtatás

A filmet a kritikusok kedvezően fogadták és nemzetközi filmfesztiválokon több díjat is nyert, ez volt az első chilei film, amelyet (a nem angol nyelvű filmek kategóriájában) Oscar díjra jelöltek. A velencei filmfesztiválon a rendező C.I.C.A.E. díját a dokumentumok és a fikció újszerű elegyítésével indokolták. Chilében ugyanakkor komoly vita alakult ki a filmről. Genaro Arriagada, az 1988-as „NEM” kampányfőnöke óriási leegyszerűsítésnek minősítette a filmet, amelynek semmi köze a valósághoz. Szerinte az, hogy 15 éves diktatúra után, bonyolult politikai szituációban, ahol a társadalmi szervezkedések mozgásba lendülnek, diákmozgalmak, emberjogi szervezetek és pártok alakulnak, hirtelen egy mexikói marketing szakember gördeszkán belibeg és elmondja, hogy mit kell csinálni, az nem más, mint karikatúra. Erre P. Larain válasza az volt, hogy nem egy hivatalos verziót akart készíteni, ő egy művész azt készít, amit akar, ahogy érez.
Egy ország történelmével vagy politikájával foglalkozó film nemzetközi elismerése mindig kérdéses, hiszen sok jelzést és utalást, ami a hazai nézőnek magától értetődő, a külföldi néző nem ért, nem fogad be. Ezt a filmet a nemzetközi közvélemény azonban kedvezően fogadta. Ennek, okát én abban látom, hogy két általános kérdést vet fel. Egyik az, hogy vajon reménytelen helyzetből, erős ellenszélben lehet-e mégis békés módon legyőzni a diktatúrát, másik az, hogy a modern választások eredményét mi határozza meg a politikai vita, vagy a modern marketing?

A “NO” magyar és angol nyelvü adatbázisokban.

A film magyar felirata INNEN tölthető le.

Az összeállítás során felhasználtam
Hugh O’Shaughnessy: “Pinochet The Politics of Torture” könyvét, Thomas E. Skidmore and Peter H. Smith: “Modern Latin America” könyvét,
Peter A. Quilter: “Television in the Chilean Plebiscite of 1988″ cikkét, továbbá a Wikipedia több cikkét