Category Archives: szocvalóság

Negyedszázada dőlt össze Kelet-Európában a pártálami rendszer. Ebben az évadban (kategóriában) olyan filmeket nézünk meg, amellyek azzal a rendszerrel foglalkoznak, arról a korról szólnak, és hogyan tekintünk vissza arra a világra. Ezek a filmek azt mutatják be, hogy az emberek mi mindent éltek (élnek) át abban a világban, milyenek a hétköznapjaik, a “szocavlóság”.

Tito és én

Eredeti címe: Tito i ja (1992)

A létező/létezett szocializmusról, a „szovalóság”-ról szóló filmsorozat utolsó filmje egy 1992-ben született filmszatíra a „Tito és én” címet viseli. A film Josip Broz Tito (1892-1980) születésének centenáriuma idején készült akkor, amikor a volt partizánvezérnek, az ország elnökének alkotása, az egységes Jugoszlávia éppen darabokra hullott, a volt tagországok egymásnak estek és már dúlt tito_buch-1az összességében tíz éven át tartó délszláv háború. Jugoszlávia szétesése nem volt váratlan esemény, még Tito életében politológusok, történészek és újságírók sora vetítette azt előre. Illusztráció gyanánt álljon itt egy 1980-ban (közvetlenü Tito halála után nyomtatott könyv címlapja, amelyen a következő szöveg olvasható: ”Tito – Az Afganisztán világválság után Jugoszlávia jön?” Sajnos a kérdésre igen volt a válasz.

Ez film egy gyerek szemével a félmúltat idézi fel. A történet az ötvenes évek Jugoszláviájában játszódik.

A film

Zoran egy művészházaspár kiskamasz gyermeke egy nagycsalád (szülők, nagymama, nagynéni, nagybácsi, unokatestvér) közös lakásában él. A háború előtt jobb napokat megélt „úri család” életében mindennaposak a veszekedések, amikor is egymást „kommunista”, illetve „kapitalista” tulajdonsággal vádolják.

film01ko-ka

Közöttük a dundi Zorán kakukktojás: rajong Tito elvtársért. Amikor elindul egy fogalmazási versenyen „költeményében” az alábbi sorokat találja írni:

És mikor szomorú vagyok            
éjszaka is csak Rá gondolok.       
Mikor becsukom a szemem,      
Ha megkérditek, ki a legkedvesebb nekem,       
Azt mondanám: Tito elvtársat   
A szüleimnél is jobban szeretem.

Azért legyünk méltányosak, Zorannál nevesebb költők is kieresztettek magukból hasonló gondolatokat. Példa gyanánt álljon itt Képes Géza verse :

S csak izzadt és vérzett a proletárság,    
de lelkében parázslott még a hit,             
várta a munkás tanítóját, társát,                               
kereste, vágyta, hívta Rákosit.

Zoran versével egész Belgrádban első helyezést ér el, így film02vjutalomképpen részt vehet egy úttörőcsapat megtisztelő kirándulásán, ami ugyancsak vonzó a fiú számára, mert ott lesz a pár évvel idősebb „szerelme” is.

Az emléktúra, amelyet a túlbuzgó Raja elvtárs irányít Kumrovecbe (Tito szülőhelyére) vezet. Ez a kirándulás kemény próbatétel a film03vkamasz fiú számára, mert Raja elvtárs a gyerekeknek úgy akarja bemutatni az ifjú Josip Borz sorsát, hogy a gyerekeknek minden nehézséget ki kell próbálniuk, amin (úgymond) keresztülment a nagy film04vvezér. A túra végére, mire a gyerekek Kumrovicebe érnek összeáll a csapat, de addigra elillan Zoran lelkesedése, kiábrándul, és ezt el is mondja.

Láthatjuk, hogy a Jugoszláviában játszódó „Tito és én” 2 témát érint: a személyi kultuszt és a kiábrándulást az eszméből.

Tito Jugoszláviája – Jugoszlávia Titoja

Jugoszlávia német megszállását követően fegyveres ellenállás bontakozott ki. A nagyszerb ideológiát valló Mihailovic vezette csetnikek (akik azonban nem szakítottak a jugoszláv állameszmével) és a kommunista Tito által irányított partizánok képezték a fegyveres harc bázisát. A „kommunista lázadást” megakadályozni kívánó csetnik vezér Mihailovic ezért a háború végén még a németekkel is összeállt amiért 1946-ban háborús bűnösként kivégezték. Bár a jugoszláv partizánmozgalom és a szovjet vezetés kapcsolata nem volt felhőtelen, 1945-ben igen szoros kapcsolat alakult ki a két ország között, hiszen az 1945 március 7-én megalakul kormány miniszterelnöke és hadügyminiszter Tito volt.

Az idill azonban nem tartott sokáig, már a kapcsolatban 1947-re feszültség jelei mutatkoztak, ami 1948-ra végzetesen megromlott, és szakításhoz vezetett. 1949-től durva Tito és jugoszlávellenes propaganda hadjárat vette kezdetét, ami odáig fajult, hogy 1949 novemberében a Kominform (Moszkvából irányított nemzetközi kommunista szervet) határozatot hozott miszerint Jugoszláviában fasiszta rendszer jött létre, vezetői pedig az imperialisták ügynökei.

A szakítás után Jugoszlávia „más” lett, desztalinizációba kezdtek. Meghirdették az önigazgatásra és nemzeti függetlenségre épülő megreformált szocializmus politikáját, és lemondtak még a kollektivizálásról is. Mindez megerősítette a társadalom bizalmát a vezetés iránt. A többi Moszkva-barát szocialista országból úgy tűnhetett, hogy más berendezkedés épül ki Jugoszláviában. Holott a desztalinizációt, a vezetés belső politikai ellenfeleivel folytatott harcát ugyancsak kemény, kifejezetten sztálinista módszerrel hajtották végre. 1948 végén Goli Otok szigetén internálótábort állítottak fel, ahova ezután mintegy 16 000 “népellenség” került, 1948 és 1952 között mintegy 60 000 tagot zártak ki a pártból, aminek persze egzisztenciális következményei lettek. Jugoszlávia tehát „más” volt? Dehogy volt más.

A sztálinista desztálinizáció eredményeképpen Tito kultusza és film06vhatalma inkább csak erősödött. Életében csupán magasztalni lehetett, mára megítélése vitatott. Képe nem lóg már a belgrádi parlamentben, 2004-ben Kumrovecben, a film emléktúrájának célpontján, felrobbantották Tito emlékművét.

A személyi kultusz

A személyi kultusz kifejezést egy hatalmat birtokló vezető politikus (pártvezér, államelnök) iránt kikényszerített rajongó és alázatos tiszteletre használják. A vezér iránti áhítatot az adott ország állami szervei, tömegtájékoztatási eszközei, kultúrpolitikája sulykolja az emberek fejébe. Ennek az agitációs/propaganda tevékenységének természetesen van hatása. Vannak, akik bedőlnek a propagandának, szeretve tisztelik a „bölcs vezért”, mások félelemből tesznek úgy, mintha imádnák őt. A propagandának – érthető módón – a gyerekek ülnek fel a legkönnyebben, ami igen nehéz helyzetbe hozza a szülőket, mert autoriter államban ugyancsak kockázatos dolog felvilágosítani gyerekeket a hivatalos propaganda hazug voltáról.

Maga a „személyi kultusz” kifejezés politikai értelemben K. Marxnál jelent meg először 1877-ben egy Wilhelm Blos nevű munkáshoz írt levélben, de széles körben a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után terjedt el. Mivel a párt akkori főtitkára N. Hruscsov a (kongresszus zárt ülésén az u.n. titkos beszédében) ezt a kifejezést párhuzamosan a törvénytelenségek feltárásával alkalmazta, a két fogalom igen gyakran összemosódik. Bár a személyi kultusz kifejezést elsősorban a létező szocializmushoz társítják, minden autoriter berendezkedés sajátja.

A személyi kultuszt éltető propaganda igen gyakran használja fel a „bölcs vezér” gyermekek iránti olthatatlan szeretetét. Ez kiváltképp undorító azoknak a diktátoroknak esetében, akik (többek között) gyerekeket otthonukból elűznek rettenetes körülmények közé száműzve (kitelepítések), vagy még ennél is tovább mennek, egyenesen a halálba taszítják őket (deportálás, elgázosítás).

“GYERMEKSZERETŐ DIKTÁTOROK” PANOPTIKUMA

Még a hírhedt diktátorok is „szerények, ellenzik a körülöttük terjedő személyi kultuszt”. Szálin (akinek nevével szervesen összenőtt ez a kifejezés) is ellenezte (úgymond) az ilyen tömjénezést. Egy 1938-ban kelt levelében például így ír egy könyvkiadónak: „Határozottan ellenzem a Mesék Sztálin gyermekkoráról című könyv kiadását… a könyvnek az a tendenciája, hogy elhintse a szovjet gyerekekben (és általában az emberekben) a személyek és vezérek kultuszát… A könyvet elégetésre javaslom.” No persze, a diktátorok ellenzik, csupán a körülöttük hajbókoló siserahad nem bír magával. Ez utóbbiban AZONBAN van némi igazság.

Álljon itt erre egy személyes példa. Egyetemista koromban nyaranta tolmácskodtam az állampárt felső vezetőinek fenntartott üdülőben. EgyIK alkalommal egy szovjet miniszter mellé voltam kirendelve. Egy szép napon riasztanak, hogy induljak azonnal a közeli szovjet laktanyába, mert az ott nyaraló, a miniszternél is magasabb beosztású szovjet vezetőnek tangóharmonikára van szüksége. Az akkoriban legelegánsabb állami autóba (Csajka, van aki még emlékszik rá?) ültettek engem, egy aparatcsik szorult segítségemre, vele robogtunk a laktanya felé. A laktanyában a kocsit meglátva az ügyeletes tiszt azonnal riadót rendelt el. Mire kikászálódtunk az autóból a kapuban felsorakozott a tisztikar. Elmondtuk, hogy mire van szüksége a Főfő Elvtársnak, erre azonnal kölcsönadtak egy tangóharmonikát. A szerzeménnyel azonnal robogtunk vissza az üdülőbe. Feladatom ezzel véget ért. Később tudtam meg, hogy mire volt ez a nagy sietség. A Főfő Elvtárs családjával elment hajókázni a Balaton vizére. A kellemes úton odaszólt vejének, hogy ha itt lenne a tangóharmonikája milyen kellemes lenne zeneszóra hajókázni. Ez a mondat  elindított egy lavinát. A hajóról értesítették az üdülőt, hogy harmonika kell a Főfő Elvtársnak. Mire a hajó kikötött már 3 tangóharmonikával fogadta a személyzet Főfő Elvtársat, aki megrökönyödve érdeklődött, hogy minek kellenek neki a harmonikák.  Ő persze már régen elfelejtette az elejtett félmondatot.

Kiábrándulás

Egy talán Deák Ferencnek tulajdonított bonmot szerint „aki 20 éves korában nem forradalmár, annak nincs szíve, de aki 40 éves korában nem konzervatív, annak nincs esze”. Több verziója kering ennek a bonmotnak, a forradalmárt kommunistával vagy liberálissal helyettesítve. A lényeg azonban mindig ugyanaz: fiatalon csak lelkesedj egy eszményért, de megállapodva már meg kell értened a Rendet. A filmben Zoran néhány nap alatt éli azt át, ami a valósőágban évék, illetve évtizedek alatt történik meg. Gondolkodásunk, világnézetünk fejlődik, és ma másképpen látjuk a világot, mint mondjuk egy-két évtizede.

Budapest VI. ker. Szív u. 16
Budapest VI. ker. Szív u. 16

Számtalan példát lehet felhozni olyan híres emberekre, akik fiatalon a kommunizmus eszméjének elkötelezett hívei voltak, majd kiábrándulva harcos antikommunistává váltak. Álljon itt a világhírű magyar származású író, Arthur Koestler története, akihez (kicsiben) Zorán fejlődése igen hasonlatos. Az újságíró Koestler 1931-ben lépett be a (német) kommunista pártba és egy évre rá a Szovjetunióba emigrált, ahol beutazta a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Megismerve az ellentmondást a propaganda és az ország valós helyzete között, hite kissé megingott. 1933-ban visszatért Párizsba, nagyfokú antifasiszta tevékenységet folytatott, majd tudósított a spanyol polgárháborúból. 1936-ban látva a Szovjetunióban zajló törvénytelenségeket eltávolodott a kommunizmus eszméjétől. 1938-ban kilépett a pártból, és elkezdte írni híres regényét, a Sötétség Délben-t, ami a szovjet típusú társadalmi berendezkedés kegyetlen kritikája.

Ha belegondolunk Zoran kicsiben ugyanazt az utat járta be, mint Koestler: egy utazás/emléktúra élményeinek hatására a rajongástól eljutott a tagadásig  Az író regényben, a fiú szóban fogalmazta meg kiábrándulását.

Alkotók

markovicA film rendezője Goran Markovic (1946) színész szülők gyermeke Prágában tanult rendezést a hatvanas évek második felében. Hazatérve TV rendezőként mintegy 50 TV filmet és dokumentumfilmet rendezett. 25 nagyfilm rendezője, 23 forgatókönyv (többek között a Tito és én) szerzője. Különböző filmfesztiválokon 13 díjat nyert. Ezzel a filmmel az 1992-es San Sebastian –i fesztiválon elnyerte a legjobb rendezés díját.

vojnovA Zorant alakító gyerekszínész Dimitrije Vojnov (1982) felnőve filmes lett. Eddig további 13 filmszerepet játszott el. Ezen kívül 25 forgatókönyv szerzője.

 

manojlovicZoran apját a híres Predrag Miki Manojlović (1950) alakítja, aki 100-nál is több filmszerepet tud maga mögött.

 

 

ristovskiRaja (elvtárs) szerepét Lazar Ristovski (1952) alakítja. Szerbia neves színésze rendkívül széles skálán játszott el több mint 4000 színházi szerepet. 70 felett van filmszerepeinek száma, 3 filmet rendezett és 4 film forgatókönyvének szerzője.

A stáblista megtalálható angol és a magyar adatbázisokban.
A felirat magyar nyelven letölthető innen. (Köszönet az ismeretlen fordítónak).

FORRÁSOK

Nyomtatott:
Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia
Ströhm, Calr Gustav: Nach Afganistan-Wltkrise Jugoslawien?

Elektronikus:
http://mult-kor.hu/cikk.php?id=9677
http://www.artsonline.hu/tito-es-en/
http://filmvilág.hu/xista_frame.php?&rendez=ASC&cikk_id=641&ujertekeles=5
https://livefrombelgrade.wordpress.com/2011/08/25/tito-and-me-a-yugoslavian-classic-as-viewed-by-a-foreigner/
http://epa.oszk.hu/02500/02518/00141/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1952_02_129-144.pdf

 

 

Eper és csokoládé

Erdeti cím: Fresa y chocolate (1993)

A létező/létezett szocializmusnak, mint minden tekintélyelvű rendszernek jellemző tulajdonsága az intolerancia. A tekintélyelvű rendszerek nem tűrik az önálló személyiségeket (a „másként gondolkodókat”), az ellenvéleményt, ideológiájuk irányvonalától való eltérést.

Az intoleranciáról szól (többek között) az 1993-ban készült “Eper és csokoládé” című kubai (mexikoi, spanyol és USA) film, amelyet talán a legnevesebb kubai rendező, Tomás Gutiérrez Alea rendezett (társrendezője Juan Carlos Tabío volt). A film készítésének története önmagában is érdekes. 1991-ben Mexico Cityben jelent meg Senel Paz kubai író novellája az „El lobo, el bosque y el hombere nuevo” (A farkas, az erdő és az új ember), amely a film történetének alapját képezi. A publikálásra azt követően került sor, hogy a mű egy neves (Juan Rulfo) díjat kapott. A szöveg azonban már korábbról is ismert volt, mivel a novellát többen is színpadra alkalmazták, és Dél-Amerikában néhány helyen, többek között Havannában is bemutatták. Azóta is többször színpadra vitték a történetet, mostanában is szokták játszani. A színpadi adaptáció sikerén felbuzdulva Gutierrez Alea felkérte Pazt, hogy írjanak forgatókönyvet a történetből. A forgatókönyv elnyerte a Havannai Filmfesztiválon a meg nem filmesített forgatókönyvek Coral díját. Az így elnyert két díj döntő szerepet játszott abban, hogy a kubai filmhatóság anyagilag is hozzájárult ennek a szerény költségvetéssel készült film forgatásához.

A film

Az 1979-ben játszódó film egy hithű marxista egyetemi hallgató (David) és egy homoszexuális, nem mellékesen ellenzéki (disszidens) művész (Diego) konfliktusos kapcsolatán keresztül három problematikát boncol:
i) az intoleranciát a homoszexualitás és a másként gondolkodással szemben,
ii) a forradalmiságot és
iii) a „menni vagy maradni” kérdését.

Diego egy ürügyet használva megismerkedik Daviddal, aki eleinte mérhetetlen ellenszenvet érez az „aberrált” 1kettesbenművész iránt. David a kapcsolatot eleinte csupán azért tartja fent Diego-val, mert szobatársa, a rendkívül vonalas Miguel megbízza azzal, hogy leplezze le az antiszociális ellenséget. A filmben kibontott történet során végigkövetjük Dávid emocionális átalakulását, Diego iránt érzett ellenszenve végül szimpátiába csap át. Bár Diego nyíltan vállalja homoszexualitását, a film egyáltalán nem a (manapság meglehetősen divatos) melegek problémáját taglaló alkotás. Egyáltalán nincs benne homoszexuális szexjelenet, és nem is boncolja a melegek üldözésének történetét. David a történet kifejtése során nem csupán Diego-t kedveli meg, hanem a hatalomtól nem idegen, ám ügyeskedő, feketéző szomszédasszonyát (Nancyt) is.

A kulcsszereplők

Diego

Diego a film egyik kulcsszereplője. Komplex, karizmatikus, vallásos, és a fennálló rendszer iránt kritikus személyiség. Mindezek a tulajdonságok elegendőek ahhoz, hogy a hatalom ne tolerálja. Kubában ugyanis a ’60-as években a homoszexuálisokat államilag üldözték. 1965 és 1968 között munkatáborokat (Unidades Militares de Ayuda a la Producción) hoztak létre az antiszociális elemek részére. Ott mezőgazdasági munkára fogták a homoszexuálisokat, a katolikus papokat, a protestáns lelkészeket, a Jehova Tanúi és a Hetednapos Adventisták egyházak híveit, az értelmiségieket, a kollektivizálásnak ellenálló parasztokat és más „ellenforradalmárokat”. A melegek üldözése a ’70-es években is folytatódott, 1979-ben törölték el az ellenük hozott jogszabályokat, azonban a homoszexualitás továbbra is stigma maradt. Fidel Castro 2010-ben egy mexikói lapnak adott interjúban elismerte, hogy egyedül ő a felelős a homoszexuálisok meghurcolásáért. Ezt azzal magyarázta, hogy akkoriban össze volt zavarodva, nagy nyomás alatt volt az Egyesült Államok részéről, háború fenyegetett, még az ő élete is veszélyben forgott. Mára Kubában is nagy haladást értek el a melegek jogai terén, 2010-ben már felvonulást is tartottak Havannában.

2DiegoDiego alakjában egy művelt, az európai kultúrát ismerő és szerető személyiséggel ismerkedünk meg. Homoszexualitását nem szégyelli, egyszerűen tényként kezeli. A rendszert bírálja, de a rendszerrel szemben nem táplál ellenséges viszonyt. A rendszer (a „forradalom”) ugyanakkor nem fogadja el, már pusztán szexuális orientációja miatt sem. Végezetül távoznia kell az országból, ami fontos mozzanata a filmnek. Ne felejtsük el, hogy a film egy évvel az u.n. Mariel kihajózás előtt játszódik. 1980-ban ugyanis – miután az országból menekülni vágyó kubaiak ezrei követségekre törtek be menedékjogot kérve – több mint 100 000 ember hagyhatta el legálisan az országot, közöttük sok volt az „antiszociális elem”.

Diego szerepét Jorge Perugorría Rodríguez (1965) alakítja, aki eddig több mint 60 filmben szerepelt, 5 filmet rendezett, 11 (a spanyol nyelvterületről származó ) filmdíjat tudhat magának.

David

A film másik kulcsfigurája Dávid, a havannai egyetem hallgatója. A 3Davidforradalom lelkes híve. Paraszti családból származik, úgy gondolja – helyesen -, hogy a forradalom hozta meg számára a tanulás, a felemelkedés lehetőségét. Gondolatvilágában (amint a hivatalos kubai ideológiában is) elegyednek a legendás költő és forradalmár, Jose Martí és Lenin eszméi. Eszerint a „forradalmár” (azaz a Castro rendszer híve) legyen hazafias, nacionalista, antiimperialista és közösségi szemléletű, valamint magas erkölcsi színvonal mentén viszonyuljon a munkához és tanuláshoz. Ebbe az ideológiába persze beleférhetne egy meleggel kötött barátság. A hatalom azonban üldözte a homoszexuálisokat, tehát egy „forradalmár” ilyen emberekkel nem tart fent kapcsolatot. Más azonban a helyzet, ha az ellenség leleplezése végett kell barátkozni egy „antiszociális elemmel”.

David ugyanakkor értelmes fiú, elismeri Diego széleskörű műveltségét, tanulni akar tőle. Diego-val történő találkozásai hatására az eszméhez fűződő véleménye változik, elfordul a doktriner Miguel véleményétől, és barátságot (hangsúlyozottan csak barátságot!) köt a meleg művészlélekkel.

David szerepét Vladimir Cruz (1965) alakítja. Szintén népszerű kubai színész, 30-nál több szerept játszott el, és 1 filmet is rendezett.

További főszereplők

Nancy

Nancy, aki Diego szomszédasszonya a hatalommal barátságban lévő személyiség, a Polgárőrség tagja. Ugyanakkor a nehéz körülmények között élő Kubában igyekszik életét megkönnyíteni apró seftelésekkel. Baráti kapcsolatban van Diegoval és Davidot is megszereti.

5NancySzerepét Mirtha Ibarra (1946), a rendező felesége alakítja. Sokat foglalkoztatott színésznő (32 filmben szerepelt), egy dokumentumfilmet is rendezett elhunyt férjéről..

Miguel

David kollégiumi szobatársa. Tipikus doktriner „forradalmár”. David az ő tanácsára kezd kémkedni Diego után. Miguel nem érti meg, hogy David miért változtatta meg véleményét Diego-ról, ezért őt azzal gyanúsítja, hogy homoszexuális kapcsolatba lépett a művésszel.

4MiguelFrancisco Gattorno (1964) alakítja Miguel szerepét. Szintén több mint 30 filmszerepe volt, és egy dokumentumfilm producere is volt.

 

A rendező

A rendező feleségével az 1995-ös Berlini Filmfesztiválon

Tomás Gutierrez Alea (1928-1996)
talán a legelismertebb kubai filmes, 25 dokumentum- és játékfilm rendezője és 18 film írója/forgatókönyv írója. Havannában született jómódú család sarja. Jogi diplomát szerzett Havannában, majd filmrendezést tanult Rómában a Centro Sperimentale della Cinematographia-n, ahol 1953-ban végzett. Nem meglepő tehát, hogy erősen hatott munkásságára az olasz neorealizmus. Bár készített dokumentumfilmeket a Castro vezette 1959-es forradalom előtt is, művészi kiteljesedése a forradalom utáni időszakra esik. Műveiben a forradalom utáni Kuba életét ábrázolja. A Castro vezette Kuba politikai rendszerének lelkes támogatója volt, de bírálta az ország szociális, gazdasági és politikai viszonyait („belülről kritizált”). Nem sokkal a forradalom győzelme után sok más filmessel együtt megalapította a Instituto Cubano del Arte y la Industria Cinematográficos (ICAIC) intézményt, ami egy olyan filmes kollektíva volt, amely a forradalmi gondolatok terjesztését tűzte ki céljául.

Az „Eper és csokoládé” Gutierrez Alea legelismertebb, és bizonyára a legnépszerűbb filmje. Az 1994-es Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medve és Tedd nyelvű film Oscar díjára (végül Mihalkov „Csalóka napfény”-ét érdemesítették a díjra.) A film összesen 25 díjat nyert el különböző filmfesztiválokon.

Gutierrez Alea másik nagyon sikeres filmje az 1968-ban készült „Emlékek az elmaradottságról”, amely szintén egy értelmiségi problémáját feszegeti az 1959 utáni Kubában. Rendezett vígjátékokat és történelmi filmeket is, de Gutierrez Alea gondolatvilágának fő problematikája „az értelmiség szerepe a forradalom utáni társadalomban” maradt, amelyet még egy filmjében, „Bizonyos mértékig” (Hasta cierto punto, 1983) boncolgatott.

A társrendező

Juan Carlos Tabío (1942-
Gutierrez Alea ekkor már betegsége miatt nem tudta egyedül megrendezni a filmet, és barátja Tabíó volt abban segítségére, aki Gutierrez Alea utolsó filmjének a “Guantanamera”-nak is társtrendezője volt.

Tabíó 17 filmet (társ)rendezett, 11 film forgatókönyvének szerzője/társszerzője. 29 díjat kapott, legnagyobb sikerét ezzel a filmmel érte el.

A stáblista megtalálható angol és a magyar adatbázisokban.
A felirat magyar nyelven letölthető INNEN.

Források

Nyomtatott:
Anderle Ádám: Kuba története

Elektronikus:
Már bánja a melegek táborokba zárását Fidel Castro:
http://www.origo.hu/nagyvilag/20100901-mar-banja-a-melegek-taborokba-zarasat-fidel-castro.html
Soy el responsable de la persecución a homosexuales que hubo en Cuba: Fidel Castro:
http://www.jornada.unam.mx/2010/08/31/index.php?article=026e1mun&section=mundo
Kuba haladást ért el a melegjogok területén, de az azonos neműek házassága még várat magára:
http://latin-amerika.hu/hirek/erdekes/2114-kuba-haladast-ert-el-a-melegjogok-terueleten-de-az-azonos-nemek-hazassaga-meg-varat-magara
Theater Play that Inspired Cuban Blockbuster Movie Back on Stage:
http://www.cubacontemporanea.com/en/theater-play-inspired-cuban-blockbuster-movie-stage
Alana Reid: strawberry an chocolate background
https://prezi.com/wlud7spnj9fr/strawberry-and-chocolate-background/
William O. Deaver, Jr.: Fresa y chocolate: A Subtle Critique of the Revolution in Crisis
https://sites.google.com/a/georgiasouthern.edu/https-sites-google-com-a-georgiasouthern-edu-the-coastal-review/volume-4-issue-spring-summer-2013/fresa-y-chocolate-a-subtle-critique-of-the-revolution-in-crisis
Tomás Gutiérrez Alea

http://www.latin-amerika.hu/elemzesek/folyoirat/4-szam/536-tomas-gutierrez-alea
Julia Levin: Tomás Gutiérrez Alea
http://sensesofcinema.com/2003/great-directors/alea/
Minna Jaskari: Tomás Gutiérrez Alea and the Post-Revolutionary Cuba
http://www.helsinki.fi/aluejakulttuurintutkimus/tutkimus/xaman/articulos/9711/9711_mj.html

 

 

Napraforgó (2005)

Eredeti cím: Xiang ri kui

A 2005-ben kinai-hong kongi- holland koprodukcióban készült film hasonlatosan a nemrégiben megtekintett „Párbeszéd”-hez személyes történet háttereként mutatja be a társadalom képét, annak változásait. Míg a fent említett magyar film egy szerelem köré csoportosítja 18 év történetét, a kínai film egy apa-fiú konfliktus ábrázolásával dolgozza fel a Kínai Népköztársaság életében bekövetkezett változásokat. Ez a film olyan, nem csupán specifikusan kínai kérdéseket taglal, mint például a lakáshoz jutás, vagy a szomszéd feljelentése, ezek bizony jellemzői voltak máshol is  a „szocialista realitásnak”.

A film a 2005-ös San Sebastiani Filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezés és a legjobb operatőr díját.

Rendezte: Yang Zhang (1967).

Yang ZhangÉdesapja, Zhang Huaxun szintén filmrendező volt. Yang Zhang a Sun Yat-sen Egyetemen (Canton) kínai irodalomból, majd 1988-ban a pekingi Központi Dráma Egyetemen szerzett diplomát. 7 filmet rendezett, több filmjét (Szárnyaló öregek otthona, Hazaút) bemutatták nálunk is.

A film

prológusból (1967), 3 fejezetből (1976, 1987 és 1999) és epilógusból (2000) áll.

1967
Prológus

A film a kínai „kulturális forradalom” (1966-1977) legelején kezdődik. A kulturális forradalom, a párt- és államelnök Mao Zedong (Mao Ce-tung) kezdeményezte mozgalom volt, ami a korábbi csődbejutott gazdaságpolitika („nagy ugrás” és „kiigazítás”) korrekcióját célozta meg.

A kezdeti képeken egy szülést látunk, megszületik Zhang Xiangyang az egyik főszereplő (a fiú), akit napraforgó után neveznek el. A napraforgó annak a lakóközösségnek (sajátságos sokszoros társbérlet) dísze, ennek motívuma többször megjelenik a filmben. A fiú apja Gengnian (a másik főszereplő) igen hamar elhatározza, hogy a gyermeknek apja nyomdokain festővé kell válnia.

1976
volt a kulturális forradalom utolsó éve. Eseménydús esztendő volt. Januárban meghalt Zhou Enlai (Csou En-laj) miniszterelnök, ami éles politikai harcot váltott ki. A „kulturális forradalom” markáns alakjai a „négyek” némileg háttérbe szorultak, mivel nem közülük nevezték ki az új miniszterelnököt. Április elején (a kínai halottak napján) tömegek akartak megemlékezni az elhunyt miniszterelnökről a pekingi Tienanmen téren, április 4-re már 2 millióra becsülték a jelenlevőket. A balosok ellenforradalomról beszéltek, és hatósági beavatkozást követeltek, amihez Mao támogatását is elnyerték. Estefelé rendőrök és katonák erőszakkal megtisztították a teret, és több száz embert letartóztattak. Júliusban Peking közelében olyan földrengés pusztított, aminek több százezer ember esett áldozatául és milliók vesztették el otthonukat. Szeptemberben 9-én elhunyt Mao elnök, és utódlási harc indult el. A szélsőbalos erők hatalomra törő csoportja a „négyek” mivel nem rendelkeztek elegendő háttérrel a hatalom átvételére, kivárási pozícióra helyezkedtek. A „négyek bandája” állítólag – összeesküvést szervezett a hatalom puccsal való megszerzésére ezért október 7-e hajnalán letartóztatták őket. Ezzel véget ért a „kulturális forradalom” több mint egy évtizedes korszaka.

A film első fejezete 1976-ban játszódik. Az apa „átnevelő táborban” töltött hat év után tér haza, ahol felesége Xiuquing örömmel fogadja, de a független személyiségű 9 éves fiú meglehetősen ellenséges érzelemet táplál iránta. Az apa, akinek kezét tönkretették a táborban nem tud tovább festeni, ezért célul tűzi ki, hogy fiából festőt farag. rajzolszKemény nevelési elvei heves ellenkezést váltanak ki a fiúban, de az apa kőkeményen érvényesíti akaratát. A személyes történet hátterében felvillannak a fentiekben említett események is.

Bejelentik Mao Zedong elnök halálát
Bejelentik Mao Zedong elnök halálát

1987

1978-ban Kína gazdasági reformot vezetett be, szakított a szovjet mintájú tervutasításos modellel. A változtatás főképpen a vidéki életre gyakorolt pozitív hatást, de nagyfokú anyagi különbségeket is eredményezett. Az iparban megnőtt a vállalatok önállósága, és óvatosan bevezették a piaci viszonyokat. 1987-ben már más világ volt Kínában, mint a kulturális forradalom idején.

20 éves korára Xiangyang már gyakorlott grafikussá nőtte ki magát. Apja látja, hogy tehetségesebb nála, egyetemre szánja, de a fiú tehetségét a „feketepiacon” igyekszik kamatoztatni A társadalom változását néhány jelzésből figyelhetjük meg ebben a fejezetben. A TV készüléken (mert már az is van nekik) felvillan Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) az új vezető képe. Remény van arra is, hogy a család saját lakást kapjon, és otthagyja a lakóközösséget, ahol az élet persze nem mentes a veszekedésektől. Egy ilyen veszekedés közepén tudja meg Gengnian, hogy barátja, Liu jelentése alapján hurcolták el az átnevelő táborba.
gyereXiangyang szerelmes lesz egy lányba akivel el akar költözni egy másik városba, hogy önálló életet kezdjenek, ám apja ebben megakadályozza. (Még van elég ereje ahhoz, hogy a hagyományos kínai családi viszonyokat érvényesítse.)

1999

Az 1979-ben elkezdődött reform és a külvilágra nyitás politikája ekkorra már egy sajátos, szocialista rendszerben működő kapitalista jellegű piacgazdaság jellegét öltötte. A modernizáció a városok képét is átformálta, óriási építkezések kezdődtek, a viskók helyén felhőkarcolók jelentek meg. Az utcákról az autók kiszorították a kerékpárokat.

A harmadik fejezet kezdő képsorai a régi házak eltakarítását mutatják. Gengnian és felesége Xiuquing úgy döntenek, hogy formálisan elválnak, mert így az asszony könnyebben tud lakáshoz jutni. A férfi továbbra is egy viskóban lakik. Xiangyyang megnősült, de feleségével Han Jing-gel még nem akarnak gyereket, ami nagyon bántja a fiú szüleit. Amikor a fiatalasszony terhes lesz, a gyereket elveteti. Jól látjuk a megváltozott élet körülményeit azon a terhesképsoron, ahol a fiatal pár autójában a terhességről beszél miközben végighaladnak az éjszakai kivilágításban pompázó felhőkarcolók között.  Xiuquing újra össze akar férjével költözni, de ujraGengnian-nak megfelel az egyedüllét. Az utolsó találkozást apa és fia között akkor látjuk, amikor a fiú meghívja apját festményei kiallitaskiállítására.

2000
Epilogus
A képsorok Xiuquing szülését mutatják, Xiangyang videokamerával követi az eseményeket.

A stáblista megtekinthető a magyar  és angol filmadatbázisban.

A magyar feliratot fordította lala31,
ami letölthető 1CD-re   illetve 2CDre  (25 fps).
Köszönet érte

 

Források
Nyomtatott:

Jordán Gyula és Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX
Elektronikus:
Jordán Gyula: Kína modernizációja
Tarján M. Tamás: 1966. május 16. Megkezdődik a kínai kulturális forradalom
A “négyek bandájának” pere 30 éve kezdődött Kínában

Jordán Gyula: A “nagy proletár kultúrális forradalom” és utóélete
Filmkritikák:
http://www.slantmagazine.com/film/review/sunflower
http://www.spiritualityandpractice.com/films/films.php?id=17248
https://themoviequatic.wordpress.com/2009/04/08/sunflower-2005/
http://dan.romascanu.net/2010/04/10/film-xiang-ri-kui-sunflower-china-2005/

Befejezés nélkül

EREDETI CÍM: BEZ KONCA (1984)

A film születésének körülményei

Kieslowski “Befejezés nélkül” című filmjének a Lengyelországot 1956-tól váltakozó intenzitású folyamatos társadalmi válság jellemezte, ami az 1970-es évekre igen súlyos jelleget öltött. 1976-ra az országot gazdasági csődhelyzet fenyegette. Ezért a kormány áremelésre szánta el magát, amelyet június 24-én jelentett be Jaroszevicz miniszterelnök. A bejelentés másnapján számos üzemben sztrájkok kezdődtek, aminek hatására a kormány visszavonni kényszerült az áremelést, azonban a sztrájkolókkal szemben kegyetlen retorziókkal élt. Erre az időszakra esik, hogy az egyre jobban aktivizálódó ellenzéki csoportok komolyabb szervezeti formát öltöttek. Ekkoriban alakult meg a KOR (Munkás Védelmi Bizottság) is, amely a legkülönbözőbb értelmiségieket képviselve a munkások védelmében lépett fel. Az évtized végére kialakult a „második nyilvánosság”, mintegy 100 illegális újság és folyóirat jelent meg az országban.

Azt évtized második felében a vezetés kezéből teljesen kicsúszott a gazdaság feletti kontroll. 1980 júliusában ismét „árrendezést” akart végrehajtani a kormány, amire ismét sztrájk volt a válasz. A fordulat augusztusban következett be a gdanski hajógyár elfoglalásával. Sztrájkbizottság alakult Lech Walesa vezetésével, aki az illegálisan működő „Szolidaritás” Szabad Szakszervezet aktivistája volt. A sztrájkhoz azután más üzemek is csatlakoztak. A kormány kénytelen volt tárgyalni a munkások képviselőivel, és augusztus végén megállapodtak a független szakszervezetek legális megalakulásában. A társadalmi feszültségek azonban nem csökkentek. Bár kísérletek történtek a helyzet konszolidálására pl. Giereket, a volt pártfőtitkárt és néhány más „felelőst” 1981 nyarán kizárták a pártból, ami azonban nem sok eredményt hozott. Októberben Jaruzelski tábornok lett a pártfőtitkár és egyben miniszterelnök. Ekkorra már azonban a társadalom és a hatalom között rendkívül feszültté vált a helyzet, a Szolidaritás tárgyalási javaslatát a kormány elutasította.

derspiegel
A hetilap 1981dec 21-i stámának címlapja “Lengyelországot a hadsergnek kell megmentenie”

December 12-ről 13-ra virradó éjjel felfegyverzett belügyesek tömegesen hurcolták el a Szolidaritás aktivistáit és a párton belül fellépő ellenzékieket. Vasárnap (13-án reggel) Jaruzelski felhívásban jelentette be a hadiállapotot, betiltva minden pártot, szervezetet és médiát (kivéve a pártlapot). Kijárási tilalmat vezettek be, az utcán tankok és páncélautók köröztek. Bár megkíséreltek tiltakozó megmozdulásokat és sztrájkokat szervezni, ezek azonban kíméletlen megtorlásokat vontak maguk után. A sztrájkokat súlyos börtönbüntetésekkel toroltak meg. (Meg kell azonban jegyezni, hogy az elnyomás egy szűk kört érintett, nem volt olyan, az egész társadalmat érintő elnyomás, mint 1956-ban hazánkban, vagy olyan tisztogatások, mint 1968-ban Csehszlovákiában.) A társadalmi ellenállás azonban nem szűnt meg, például minden hónap 13-án este az ablakokban gyertyákat gyújtottak az emberek, amit a film nyitójelenetében is láthatunk. Voltak kisebb tüntetések és sztrájkok (ezek általában minden hónap 13-án törtek ki), de ezek megfékezése nem okozott különösebb gondot a hatóságoknak. Ezután egy furcsa vegetálás kezdődött az országban, 1982 végére szabadon engedték (a minden hatalmától megfosztott) Walesát és az internált aktivistákat (a politikai foglyok kivételével). Azonban voltak kemény intézkedések is, amelyek főként az értelmiség ellen irányultak, sorra tiltották be szervezeteiket, többek között a filmrendezők és színészek szakszervezetét. Végül 1983 július 22-én szüntették meg a hadiállapotot.

Kieslovski a hadiállapot körülményei között kísérletet tett a valóság bemutatására. Dokumentumfilet akart készíteni bírósági perekről, arra gondolva, hogy így tudja bemutatni legjobban a társadalmat megosztó konfliktust. Az volt a terve, hogy a teljes egészében a bíróságon játszódó film csupán két ember arcát mutatta volna, a vádlóét és a vádlottét. Hosszú engedélyeztetési periódus után kezdődött a forgatás, és ekkor kiderült, hogy a kamera előtt a bírók szokatlanul enyhe büntetést szabtak ki, tehát a dokumentumfilm mégsem a valóságot mutatatta volna be. A rendező a perek során megismerkedett egy fiatal ügyvéddel, Krysztof Piesiewiczcsel, akivel közösen egy játékfilmterven kezdett gondolkodni, ami az igazságot jobban tudná bemutatni, azt mélyebben érintené, annak lelki lényegéről szólna. Ez a film lett a “Befejezés nélkül”.

A film cselekménye

A “Befejezés nélkül” cselekménye 3 szinten mozog. Az egyik egy fiatal munkásról szól, aki sztrájkot szervezett, ezért börtönben ül. A másik vonulat egy özvegy életéről, kínlódását mutatja be. A harmadik szál pedig azok a jelek, amelyeket az elhunyt ügyvéd sugároz a hátramaradottaknak.

A film 1982-ben játszódik, a hadiállapot idején. Antek Zyro (Jerzy Radziwillowicz) egy fiatal munkásnak, Dareknek (Artur Barcis) ügyvédje meghal, de szelleme az élők között lebeg, időközönként még sorsukba is beavatkozik. Darek ügyét most egy idős, pragmatikus ügyvéd, Labrador (Aleksander Bardini) viszi tovább, aki aláírta a hatalomnak tett hűségnyilatkozatot. Szerinte nem az a fontos, hogy mi Darek véleménye, hanem az, hogy a bíróság kérdéseire „megfelelő” válaszokat adjon. Labrador ügyvédbojtárja viszont Dareket arra akarja rábeszélni, hogy elvi hozzáállásával konfrontálódjon a bíróságon. Darek nem szívesen, de elfogadja a Labrador által javasolt kompromisszumot, ezért csupán felfüggesztett börtönbüntetést kap. Mindenki lehajtott fejjel fogadja az ítéletet, aminek Darek Zyro sem örül, bántja, hogy kompromisszumot kötött. Labrador ezután egy kortárs lengyel költő (E. Bryll) versét olvassa fel Antek özvegyének:
„… a félelem visszfénye
 táncolt taraján ennek a nyakörvnek
Senki sem tette rám. És senki se jött értem
Kutyamód szolgálva magam sündörögtem…”

(Kovács István fordítása)

A másik szálon az özvegy, Urszula (Grazyna Szapolowska) töténetét követjük. Ő csak férje halála után döbben rá, hogy mennyire szerette őt, mennyire hiányzik neki. Az özvegyet nem igazán érdekli Darek ügye és a környező világ, megpróbál belenyugodni férje elvesztésébe. Itt lép be a harmadik szint, az elhúnyt által sugárzott jelek. Végül Urszula nem tud megbékélni a helyzettel, öngyilkos lesz. A film utolsó jelenetében megjelenik Antek, és a házaspár együtt sétál egy erdei tisztáson.

A film fogadtatása

A “Befejezés nélkül” Kieslowski pályáján fordulópontot jelentett. A rendező, aki korábbi filmjeiben a „szocvalóság” (létező szocializmus) elszánt kritikusa volt, bár ebben a filmben is bemutatott egyfajta társadalomképet, egyszer csak „mélyebben rejlő igazságot, a társadalom lelki lényegét” kívánta ábrázolni. Nem száguldanak tankok az utcákon, nem látunk veréseket, nincsenek lövöldözések, csupán az elnyomás légkörét, az emberek lelkiállapotát mutatja be.

Ezt a megközelítést a korabeli kettéosztott társadalom hangadói mindkét oldalon heves ellenérzéssel fogadták.
A rezsimhez hű kritika szerint „… a film nagyon unalmas… nincs semmiféle filmes értéke. Így hát eleve kudarcra van ítélve a nézőknél” (Chrzanowski, M. Kultúra 1985/05). A Trybuna Ludu (a pártlap) azt írta a filmről, hogy a szocializmus elleni szabotázs példája, és ötleteket ad a földalatti mozgalom aktivistáinak.
Ellenzéki oldalon szintén kemény elutasítással fogadták a filmet: „A viselkedések ilyen elkenésével, a hangsúlyok áthelyezésével a film rendezője valami nagyon fontos dolgot kérdőjelez meg a mai lengyel ellenállási mozgalomban.” (Saber, J. Kultúra Niezalezna 1985/11-12).
A nézők azonban – Kieslowski szerint – szerették a filmet. Önéletrajzában írja, hogy a filmet fél évig dobozban tartották, szándékosan rosszul forgalmazták, a nyári vakáció elején kezdték vetíteni, a végén meg levették a műsorról. Addig viszont végig telt házzal ment. Említi, hogy soha nem kapott ismeretlenektől annyi támogató gesztust, leveleket, telefonokat, mint ennél a filmnél.

A film fő alkotói

Rendező: Krzysztof Kieslowski (1941–1996)
kies41 filmet rendezett, 39 forgatókönyv (társ)szerzője. 64 díjat kapott, egyik filmjét (Három szín – Piros) 2 Oscar díjra jelölték. Elismert filmjei közül kiemelkednek a „Veronika két élete”, és a „Három szín” trilógia. A „Befejezés nélkül” fordulópontot jelentett művészi pályáján. A dokumentarista indíttatású, a reális valóságot bemutatni szándékozó szerző elkezdi feszegetni a halál utáni élet kérdését. Ez a problematika későbbi filmjeiben is fontos motívumként jelenik meg.

Forgatókönyvíró: Krzysztof Piesiewicz (1945-)
piesiewicz13 film szerzője. Minden forgatókönyvét Kieslowskival közösen írta. Jogász végzettségű, 1973 óta ügyvéd, a hadiállapot idején több politikai perben vállalta el a védelem szerepét. Ekkor ismerkedett meg Kieslowskival.

Urszula: Grazyna Szapolowska (1953-)

ulaKieslowski számos filmjében szerepelt. Mintegy 70 filmben játszott, gyakran látható európai filmekben 2 magyar filmben (Egymásra nézve, Szirmok virágok, koszorúk) is szerepet kapott.

Labrador: Aleksander Bardini (1913–1995)
labrador2Szintén Kieslowski több fimljének szereplője. 33 filmben játszott, többek között a Wajda rendezte “Tájkép csata után” és “Korczak” és Zanussi “Spirál” alkotásában.

Források

Nyomtatott:
Szokolay Katalin: Lengyelország története
Normann Davies: Lengyelország története
Tadeusz Lubelski (szerk.): Kieselowski mozija
Danusia Stock (gondozásában): Krzysztof Kieslowski önéletrajza
Elektronikus:
Kovács István : Krzysztof Kieslowski emlékezete.
Zalán Vince: Kieślowski mozija
Requiem for Solidarity: Krzysztof Kieślowski’s No End

A film stáblistája megtekinthető magyar és angol adatbázisokban.

A magyar felirat ITT található meg

 

 

 

Párbeszéd

A múlt hónapban megtekintett csehszlovák film, a „Pacsirták cérnaszálon” a létező szocializmus (a szocvalóság) egy szeletét, az „ötvenes évek” groteszk világát mutatja be. A néhány évvel korábban, 1963-ban készült, és mára méltatlanul elfelejtett magyar film, Herskó János „Párbeszéd”-je túl megy ezen, egy (házas)pár történetén keresztül a második világháború végétől a hatvanas évek elejéig (az akkori „napjainkig”) követi végig a Magyarországon történteket.
A film taglalása során komoly nehézséget okoz számomra az ’56-os események elnevezése. A kádári konszolidáció éveiben az „ellenforradalom” kifejezést használták, ma pedig a „forradalom és szabadságharc” elnevezéssel illetik az eseményeket. Az „ellenforradalom” kifejezés az 1879-es francia forradalom nyomán terjedt el, a forradalommal szembeni fellépésre vonatkozott. Bár a kifejezést gyakran a „reakciós” szó szinonimájaként, pejoratív kicsengéssel használták, a XX. században voltak, akik büszkén vallották magukat „ellenforradalmároknak”. (Ilyen volt az a Horthy is, akinek ma mellszobra áll Budapest közepén.) A kommunista történetszemléletben az „ellenforradalom” kifejezést a kommunistaellenességgel azonosították, de természetesen így nem lehet a történteket taglalni. (Gondoljunk csak arra, hogy több, magát haláláig kommunistának valló embert végeztek ki a megtorlások során!) A manapság használatos pátoszt sem nélkülöző „forradalom és szabadságharc” kifejezés is távol áll tőlem, mert szintén politikai indíttatásból igyekszik nemzeti-keresztény mozgalomnak bemutatni az eseményeket. (Vajon a Nagy Imre kormány tagjai, a koncentrációs táborból hazatért Angyal István, az illegális kommunista mozgalomban részt vett Donáth Ferenc és sokán mások ehhez a vonulathoz tartoztak?) Mivel az eseményeket szerintem nem szabad aktuálpolitikai szempontok szerint megközelíteni, (manapság főként erre látok példát), ezért az alábbi szövegben elkerülöm mindkét kifejezést.

A „Párbeszéd” az akkori nézők számára néhány meglepő mozzanatot mutatott be:
• Korábban nem ismert nyíltsággal beszél a koalíciós idők ellentmondásairól.

• 1956 interpretálása elüt az addigi sematikus „ellenforradalom-ábrázolás”-tól, a film 56 atmoszféráját idézi fel.

Hihetetlen, de elhangzik a filmben (ugyan nevének említése nélkül) Nagy Imre utolsó rádióbeszéde. Kétségtelen, hogy az kisebb változtatással jelenik meg, és nem a miniszterelnök, hanem egy bemondó hangján, de ne felejtsük el, hogy Nagy Imrét csupán öt évvel korábban végezték ki – többek között – hazaárulásért. (A változtatásokat így jeleztem: áthúztam az eredetileg elhangzott, de módosított szöveget, nagybetűkkel írtam a filmbe betűzött szöveget.)

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. ITT A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG MINISZTERTANÁCSA. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm KÖZÖLJÜK az ország népével és a világ közvéleményével.

Ahhoz hogy a felhívás bemutatását megfelelően értékelni tudjuk, álljon itt egy idézet a Népszabadság egy majdnem két évtizeddel (!) később megjelent szövegéből:

“Nagy Imrének, mint már említettük, utolsó ténykedése volt, hogy a sebtében köréje sereglő társaival megfogalmazta azt a hírhedt felhívást, amelyben fegyveres beavatkozásra szólította fel a Nyugatot. Rádióbeszédében… a többi között azt állította:
Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.
(…) Csapatai nem voltak, azok tehát nem állhattak harcban. (…)

• Az is meglepő volt, hogy a tömeg hosszasan skandálja a film egyik jelenetében, az elhíresült mondatot: „nem vagyunk mi elvtársak, nem vagyunk mi elvtársak…”

• A film egyik jelenete bemutatja, hogyan haladnak át a a Margithídon szovjet tankok Budáról Pestre, és ezzel kapcsolatosan a hősnő azon gondolkozik, hogy miért jelentenek számára most (1956-ban) mást ezek a tankok, mint 1945-ben, amikor felszabadították a koncentrációs tábort.

• Egy képsor felidézi, hogy halottak napján az ablakokban az emberek gyertyákat égettek a harcban elesettek emlékére.

• Zsidó sorstörténetet korábbi filmek nem ábrázoltak. (Az 1945-ben koncentrációs táborból szabadult hősnő a kommunistákhoz csatlakozik, a kispolgár rokona által felajánlott segítséget rendre visszautasítja, mintegy elhatárolva magát tőle.)

Ezért ezt a filmet nem csupán azért tartom érdekesnek, mert újszerű hangot ütött meg, a címében megfogalmazott párbeszédet (a társadalommal), hanem azért is, mert érdekes képet nyújt a mai néző számára a 60-as évek elejének politikai légköréről.

POLITIKAI LÉGKÖR A HATVANAS ÉVEK ELEJÉN

Az 1956-ot követő kemény megtorlások nagyjából 1959-ig tartottak. Áprilisban és májusban hirdettek ítéletet Nagy Imre még szabadon maradt hívei, két értelmiségi csoport ellen, mintegy utolsó nagy megfélemlítési akció gyanánt. (Ezt követően már csak egyszemélyes „revizionista” perek voltak.)
1963-ra a Kádár kormány mind külpolitikai, mind belpolitikai események hatására stabilizálódott. Egyrészt a választások nagy sikert hoztak, a kormány szervezete, a  Hazafias Népfront 99,6%-ot ért el az országgyűlési választásokon 98,4%-os részvétel mellett), másrészt az ENSZ levette napirendről az u.n. magyar kérdést, amely a szovjet agresszió elitélésével foglalkozott, és ezzel kapcsolatosan a Kádár kormány legitim voltát vitatta. Természetesen ezt a külpolitikai változást hosszas előkészítés előzte meg.
Mécs Imre az amnesztia 40, évfordulója alkalmából így számolt be erről a folyamatról a Parlamentben:

„(…) A színfalak mögötti tapogatózás már ’61-ben megkezdődött. Az amerikai fél tudtára adta a magyar félnek, hogy addig semmiféle tárgyalásról nem lehet szó, addig nem ismerik el az ENSZ-küldöttség mandátumát, és nem fogadnak nagykövetet Washingtonban, amíg a politikai elítéltek helyzetét nem rendezik, és amnesztiát nem adnak. Kádárék fölhasználták ezt arra, hogy cezúrát húzzanak, és kvázi a megtorlás legdurvább szakaszát lezárják. Ezért hosszas előkészítés után, 1963. április 21-én az Országgyűlésben Kádár János bejelentette, hogy nagyméretű, nagymérvű amnesztiát adnak, az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletet hozott erre vonatkozóan. Az amnesztia látszólag és számokban valóban széles körű és nagy kiterjedésű volt. Megnéztem a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság iratait, előzetes számításait és beszámolóit: mintegy 180 ezer embert érintett az amnesztia (…)”

A politikában végbemenő változás a szellemi életben azt jelentette, hogy némi nyitottság és pluralizmus jelentkezett, megkezdődött a „párbeszéd időszaka”. Ez a légkör tette lehetővé ennek a filmnek a megszületését. Persze az is kétségtelen, hogy a film rendezője Herskó János az establishment embere volt, neki volt lehetősége megcsinálni egy ilyen filmet.

A FILM CSELEKMÉNYE

A keretet egy házaspár visszatekintése (párbeszéde) a közösen és egymás nélkül eltöltött éveikre 1945 és 1963 között. Judit (Semjén Anita) a koncentrációs táborból visszatérvén egyedül találja magát, letartoztatcsaládját kiirtották. Új életet úgy kezd, hogy jelentkezik a kommunista pártba, nem kérve kispolgár rokona segítségét. A mozgalomban megismerkedik Lászlóval (Sinkovits Imre), aki már a háború előtt az illegális kommunista párt tagja volt. Rövidesen összeházasodnak, ám a boldog új élet nem tart sokáig. Lászlót a koncepciós perek idején letartóztatják, és koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélik. Judit eleinte kitart férje mellett, de később elválik tőle, aki ezt csak szabadulása után tudja meg.

Judit elmegy dolgozni Sztálinvárosba (hova is menne?), a szocialista iparváros építkezésére. Ott találkozik Sándorral (Sztankay István), régi ismerősével, akivel szerelmi kapcsolatba kerül.
felvonul1956 októberében Judit és Sándor részt vesznek a diákság szervezkedésében, de ezekben a napokban kapcsolatuk is megszakad. A szovjet invázió után Judit eleinte el akarja hagyni az országot (akkori kifejezéssel élve disszidálni akar), de végül letesz róla. Lászlóval, aki a Kádár-kormány mellé állva karhatalmista (a ma elterjedt kifejezéssel pufajkás) lesz, egy igazoltatpresszóban végrehajtott razzia során ismét találkozik.
Az ország stabilizálódó helyzetében mindketten a szakmai tevékenységüket folytatják, Judit az NDK-ba megy tanulmányútra, László Sztálinvárosban (mai nevén Dunaújvárosban) valósítja meg diplomamunkáját.
A film végén a két főszereplő ismét egymásra talál, tehát a film a sok felvetett probléma és gond ellenére optimista kicsengésű.

A FILM FOGADTATÁSA, KRITIKÁI

S_AnitaA filmet 1963 október 3-án mutatták be. Azt igazán nem lehet mondani, hogy a “Párbeszéd” bemutatója csendben zajlott volna le. A női főszereplő, az amatőr színész Semjén Anita fényképét a bemutató hetében a Film Színház Muzsika című kulturális hetilap a címlapon mutatta be, és két oldalon elemezte a filmet. A film bemutatását heves sajtóvita követte, megítélése inkább pozitív volt, de sok kritika is érte a filmet, szinte egyetlen kritikus sem volt, akinek fenntartás nélkül tetszett volna. Álljon itt néhány részlet a kritikákból:

„(…) Erényei megkülönböztetett figyelemre érdemesek, s azt bizonyítják, a forgatókönyvíró-rendező képes rá, hogy művészi törekvéseinek példájával a magyar film útját a magasabbrendű, nagyobb szándékú vállalkozás felé egyengesse. (…)
(..). talán ott ernyed el az ábrázolás ereje, ahol az alkotó a maga szabta feltételeket túlságosan szó szerint értelmezi: minden történelmi mozzanatot jelezni akar s minden lényeges társadalmi-politikai esemény konzekvenciáit azonnal kimutatja a személyes élet vonatkozásában. Ezért lesz sietősen vázlatos, a mélyebbre hatoló ábrázolást igénylő jelenségeket megkerülő film, amikor 1956-ról beszél, s ezért némiképpen kisszerű, amikor a konszolidáció időszakát hőseinek életében egy ipari újításra, vagy másfelől egy sikeres diplomamunkára egyszerűsíti. (…)”

Hámori Ottó (Film Színház Muzsika 1963. október 4.)

„(…) A Párbeszéd” jelentős részén érezni a kommunista művészi igényt. (…)
(…) végre lényeges kérdéssel birkózik. Nem kiagyalt rejtélyt, hanem valóságos problémát próbál felfejteni: a mai Magyarország legaktívabb, százszor is megtépett és százszor is megedzett rétegének sorsát és karakterét. (…)
(…) Ez a komplex és sűrű dráma minden eddiginél újabb és gazdagabb ábrázolást kíván. Ezt a súlyos és széles drámát nem képes a hagyományos szerelmi problematika felszínén tartani. Csak úgy, ha mindaz, ami belőle kiszorult, illusztrációja lesz.(…) „

Komlós János (Népszabadság 1963. október 13.)

„(…) Elérheti-e a célját a művészetben, aki ily módon alkot? Nem éri el, s nem érhette el Herskó János sem. Már eleve rosszul célzott, a művészettől idegen módszert alkalmazott. (…) „

Héra Zoltán (Élet és Irodalom 1963. Október .)

„(…) Én magam részéről Herskó vállalkozását éppen politikussága miatt nemcsak jelentősnek, hanem – sokak számára – követendőnek tartom. Szőrszálhasogatók kedvéért még azt is ideírom, hogy Herskónak nem a művészi egyenletlensége, hanem politikussága követendő. (…)”

Dobozy Imre (Élet és Irodalom 1963, október 12.)

A filmtörténet azonban már kevésbé kritikus a filmmel, bár akad éles kritika is:

(…) Sajnos az őszinteségre törekvő, az 1956-os eseményeket nyíltan és sokoldalúan feltáró filmet a szerelmi szál következetlenségei, dialógusainak ál-irodalmisága és vontatottsága nem teszik tökéletessé, de néhány szép képsora, mint például a főhős letartóztatása emlékezetes marad. (…)

Bán R. és mtsai., „A tizedik múzsa” Minerva 1968

(…) (Herskó) a hatvanas években nagyarányú vállalkozásba fogott. „Párbeszéd”-je a felszabadulás óta eltelt éveket kívánta bemutatni egy fiatal házaspár sorsának tükrében. Bátor kérdésfeltevése, állásfoglalása teszi filmjét jelentőssé. (…) Igényes alkotó, aki 1964-ben átvágta a „Párbeszéd”-et.

Filmlexikon, Akadémiai Kiadó, 1978

(…) (Herskó) 1963-ban készítette el a „Párbeszéd” című filmjét, amely a hatvanas évek párbeszédmítoszának (a hatalom és az értelmiség között folytatható dialógus lehetőségének) alapfilmje. (…)

Filmlexikon, Totem Kiadó 1994

A FILM FŐ ALKOTÓI

A Semjén Anita amatőr színésznő, két további filmben szerepelt, a Kovács András rendezte „Staféta”-ban, valamint Keleti Márton „Ha egyszer húsz év múlva” filmjében. A másik két főszereplő Sinkovits Imre és Sztankay István később a nemzet színészei lettek, nem látom szükségesnek pályájukat bemutatni.

Rendező: Herskó János (1926-2011)
book_muhiKétszeres Balázs Béla díjas (1961, 1964), Kossuth díjas (2006) művész. Életéről, gondolatiról sokat lehet megtudni a Muhi Klára által szerkesztett „Herskó” című interjúkötetből.
1945-1949 között a Pázmány Péter Tudományegyetemen fiozófiát és művészettörténetet hallgatott. Párhuzamosan filmkészítést tanult (két helyen) Gertler Viktortól és Radványi Gézától. 1949-1951 között a moszkvai filmfőiskolán volt aspiráns. 1952-1970 között a Színház és Filmművészeti Főiskolán tanított, aminek főigazgató helyettese is volt. Tanítványa volt – többek között – Simó Sándor, Gyarmathy Lívia, Szabó István, Grunwalsky Ferenc, Ragályi Elemér, Ráday Mihály, Ember Judit, Böszörményi Géza, Lányi András. 1970-ben váratlanul Svédországba távozott („disszidált”), ahol szintén oktatott, egy időben a stockholmi Dramatiska Institutet rektora is volt. 1994-tól Gazdag Gyula kérésére ismét oktatott a Főiskolán.
Nem sok filmje volt, összesen hat nagyjátékfilmet rendezett, melyek közül a „Párbeszéd” tekinthető főművének. Ez a film mintegy nyitánya a magyar film „új hullámának”, és olyan filmek követték, mint a „Hideg napok” (Kovács András), a „Tízezer nap” (Kósa Ferenc), a „Húsz óra” (Fábri Zoltán), az „Apa” (Szabó István), a „Sodrásban” (Gaál István) és a sokak szerint mérföldkőnek tekinthető „Szegénylegények” (Jancsó Miklós). A „Párbeszéd” kicsengése optimista, a rendező kiáll, mi több hisz a párbeszédben, a hatalom és a véleményformáló réteg dialógusában.
Az 1970-ben bemutatott filmje, az „N.N. a halál angyala”, már mély kiábrándultságról tanúskodik, melynek főszereplője Korin György pszichológus egy kissé cinikus, sikeres értelmiségi, aki szorong, rossz a lelkiismerete. Korin nem kétséges, hogy a rendező alteregója. Ez a film mintegy előrevetíti azt a megoldást, amit Herskó választott, a „disszidálást”. Ezt Herskó is megerősítette egy interjúban: „(…) miért mentem el, az a filmből is kiderül bizonyos fokig”(…). Távozása után Stockholmból küldött levelében – érthető módon – már nyíltan ecseteli az okokat, melyek elmenetelre késztették:

„(…) Megpróbáltam megfogalmazni az objektív okokat. A politikaiakat: Hruscsov leváltásától Dubček kizárásáig. A szakmában, és az országban az utóbbi időben tapasztalható elkeserítő jelenségeket. Az ideológiai ellentmondásokat. (…)
(…) Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor. (…)
(…) Még egy fájó kérdés. Nemcsak magyar, zsidó is vagyok. Anyám azért fekszik tömegsírban valahol Nyugat-Magyarországon. Én abban bíztam, hogy a felszabadulás után ez a kérdés lekerül a napirendről. Nem így történt. Sok oka van. Nálunk erről nem „illik” beszélni. És nemcsak az izraeli-arab konfliktus egyoldalú és hazug kezeléséről van szó. Az országban újra nő az antiszemitizmus. Egyesek úgy érzik, hogy a zsidóknak még mindig túl jó dolguk van.
Ezért hivatalosan igyekeznek „finoman” korlátozni a zsidók szerepét. (…)”

Operatőr: Illés György (1914-2006)

illesKétszeres Kossuth díjas (1950, 1973) és további, több mint 10 kitüntetés birtokosa volt, a „Pál utcai fiúk” című filmjét 1939-ben Oscar díjra jelölték. Első filmjét 1949-ben, az utolsót 1997-ben forgatta, és e két dátum között további 70 filmet.
Az operatőr tevékenysége meghatározó egy film látványvilágának megalkotásában, de Illés általában a szerepértelmezés, a színészvezetés feladatában is részt vett. „(…) én mindig megpróbáltam azt az alapanyagot, ami a kezembe került megérteni és befogadni (…) Mit akar kifejezni, mit akarnak az egyes figurák, hogyan viszonyulnak egymáshoz (…)” nyilatkozta Illés. Stőhr L. így fogalmazza meg Illés György szerepét a „Párbeszéd”-del kapcsolatban: „Herskó Párbeszédje pedig az Antonioni-féle modern filmstílus átültetésére tett egyik első kísérletként a séta közben folytatott dialógusokat lekövető hosszú kameramozgásokal és az új hullámos gyors variózásokkal tűnik ki Illés pályáján. Szécsényi Ferenc szerint Herskó nem törődött sokat a vizualitással, szabad kezet adott az operatőrnek (…).”

A film stáblistája a magyar és angol (itt részletesebben) filmadatbázisban.

A film megtekinthető a youtube-n.

Források

Nyomtatott:
Ez történt (A Népszabadság cikksorozata) Kossuth 1981
Intejúkötet HERSKÓ (Szerk. Muhi Klára), Korona Kiadó 2006
Stőhr Lóránt: Illés György, Emberképző, Filmvilág 2014 december
Elektronikus:
Gál Éva:  Mérei Ferenc és társai „ellenforradalmi szervezkedése“, 1957–1959
Herskó J. búcsúlevele
Mécs Imre beszéde a Parlamentben
Muhi Klára: Interjú Herskó Jánossal (részlet az interjúkötetből)
Smal János: Herskó János (1926-2011) nekrológ
Szakolczai Attila:  Az amnesztia

 

 

 

 

Pacsirták cérnaszálon

„Az ötvenes évek”

„Azok az ötvenes évek…” voltak (Kelet-Európában) a legkeményebbek. Egy sor film készült a „személyi kultusz túlkapásairól”, a diktatúra kegyetlenségéről, és az „olvadás” (Ehrenburg regényének címére utalva) korszakáról. De lehet-e humorral felidézni ezeket az éveket? Persze, hogy lehet, gondoljunk csak Bacsó Tanú című filmjére. Igaz, hogy az a film mintegy 10 évet várt arra, hogy bemutassák. A Hrabal novellák megfilmesítésével született Jirzi Menzel alkotás, a Pacsirták cérnaszálon nem volt ilyen szerencsés, annak 20 évet kellett dobozban csücsülnie. Tulajdonképpen nem az a meglepő, hogy a filmet betiltották, hanem az, hogy egyáltalán elkészűlhetett. Ehhez kellett a „Prágai Tavasz”, az ideológiai enyhülés korszaka. A film 1969-re készült el, ekkorra már a szovjet, bolgár, lengyel és magyar csapatok beavatkozása (1968 augusztus 21) következtében Csehszlovákiában ugyancsak megváltozott a politikai helyzet, bemutató szóba sem jöhetett. Újabb politikai változás, a „szocialista tábor” összeomlása kellett ahhoz, hogy eljusson a film a közönséghez. A filmet 1990-ben mutatták be, és ebben az évben a rendező Jirzi Menzel Arany Medve díjat kapott a Berlini Filmfesztiválon.

A film azóta megjelent DVD-n, és megtalálható a youtube-n is.

Cselekmény

Hrabal és Menzel szelíd iróniával mutatják be a hatalom képtelenségeit, a mindennapok ostobaságait. Minden olyan emberi, kedves, még a hatalom képviselői sem váltanak ki ellenszenvet, a helyzet groteszk volta az, ami sugárzik a filmből.

A film az ötvenes években Kladnoban, egy iparvárosban játszódik. A nyitó képek egy ipartelepet pásztáznak, miközben egy narrátor ironikus hangon vázolja az ország helyzetét:
„A dicsőséges februári fordulatban a munkásosztály végérvényesen magához ragadta a hatalmat, és az ország vezető erejévé vált. A legyőzött osztályok megmaradt tagjait bevonták a termelésbe, hogy becsületes munkával jóvátegyék azt, hogy valaha a burzsoáziához tartoztak.” P_C01

A „becsületes munka, azaz a munkával való nevelés” színhelye egy ócskavas telep, ahol a burzsoázia volt tagjai, nevezetesen ügyvéd, ügyész, filozófia professzor, asztalos, borbély, szakács kézről-kézre adja a beolvasztásra kerülő vasdarabokat. Felügyelőjük azzal kérkedik, hogy egyedül ő munkás származású, aki zakóban és nyakkendőben járkál a munkaruhás volt burzsoák között.

P_C02b
Rudolf Hrusinsky

Ugyanazon a roncstelepen, de egy kerítéssel elválasztva dolgoznak elítélt nők, akiknek az a bűnük, hogy el akarták hagyni a szocialista Csehszlovákiát („disszidálni” akartak).

A diktatúra abszurditása világosan megjelenik a film képkockáin. Például egyik jelenetben fontos szakszervezeti elvtárs érkezik népes sleppel,P_C03 aki bugyuta érvekkel akarja meggyőzni az átnevelendő embereket. Másik jelenetben úttörők jönnek a roncstelepre, üdvözlik a „munkásokat”, majd tanárnőjük rövid oktatásba fog az imperialisták mocskos tevékenységéről, bemutatva a szánalmas nőcskéket, akik át akartak szökni „kenyéradó gazdáikhoz”.

P_C04

Akármilyenek a körülmények, az emberek megpróbálnak normális életet élni, barátkoznak, szerelembe esnek, így azután a filmben két esküvő tanúi is lehetünk. Az egyik a fegyőr esküvője egy cigánylánnyal, ahol a menyasszony nem a vőlegénnyel, hanem másokkal kacérkodik. Az esküvőt követi az ifjú pár beköltözése új lakásukba. Ezek a jelenetek a korabeli agitprop (agitációs és propaganda) filmekben vissza-visszatérő motívum, a „munkásfiatalok fészekrakásának”, gyilkos paródiája.

A másik szerelmi történet egy “munkás” és egy elítélt nő között bontakozik ki.  Az esküvő persze groteszkre sikeredik, a fogvatartott P_C05menyasszonyt egy nagynéni képviseli az anyakönyvvezető előtt, és a film végéig sem tudnak együtt lenni a fiatalok a sajátos körülmények miatt.

Elgondolkodtatóak a film zárójelenetében a filozófia professzor szavai :
Emberek, én olyan, de olyan boldog vagyok, mert megszülettem. Minden bút, bajt és minden haragot, mindent elemésztett a tűz, amely engem megtisztított. Boldog vagyok, megleltem önmagam.

Vagyis, bármilyenek is legyenek a körülmények, a legfontosabb az, hogy békében legyünk önmagunkkal.

A Hrabal – Menzel szerzőpáros

számos filmet készített, többek között az Oscar díjjal kitüntetett Szigorúan ellenőrzött vonatok-at. Természetes, hogy könyvtárnyi irodalma van munkásságuk ismertetésének, kritikájának. A Pacsirták szalmaszálon-ról is egy sor ismertető található (pl. itt). Nem szeretnék beállni a sor végére, inkább álljon itt a két alkotó véleménye filmükről, a film készítésének körülményeiről.

hrabal
BOHUMIL HRABAL

Kedves Áprilka, ezek aztán az összefüggések! Január negyedikén volt annak a filmnek a megkésett bemutatója, amit Jiri Menzel forgatott hatvannyolcban. Pacsirták cérnaszálon a film címe, ezidáig páncél­szekrényben feküdt, amihez csak négy elvtársnak volt kulcsa, mivelhogy a filmet szigorúan őrizték, a négyes osztály vezetői azt állították róla, hogy ez a film tartamát és célját tekintve nem egyéb, mint bujtogatás a kommunisták legyilkolására. Most pedig nemcsak én, hanem a rendező és a színészek és a közönség is megtekinthette a Pacsirták cérnaszálon-t, és az emberek, a nézők meghatódtak attól, amit láttak, hogy bár ez a film megdöbbentő híradás a kegyetlen ötvenes évekről, mindazonáltal, és ez a lényeg, a felebarátaink iránti tevékeny szeretet filmje is, film a szeretetről, ami nemcsak az időt győzi le, hanem mintegy térbeni kapocs is az ég és a föld között, ahogyan azt Platón tanítja… Én, aki a filmben ábrázoltakat úgy éltem meg, hogy egy egész könyvet írtam róla, aminek legalább ilyen furcsa címet adtam..: Apróhirdetés a házra, amiben nem akarok már lakni… nos akkor, amikor megnéztem a filmet tulajdonképpen arról, amiről már régesrég megfeledkeztem, akkor mindaz megelevenedett bennem, amit eltemettem magamban, és noha a lábam fölmondta a szolgálatot, fölkapaszkodtam a lépcsőkön, csak el és el, és lerogytam egy padra, és nem tudtam lépni egy tapodtat sem, Corduas úr hívott nekem egy taxit, mert nem volt egyéb vágyam, mint hogy hazajussak… és otthon elsirattam mindazt, amit átéltem, és sírtam a boldogságtól is, hogy megértem, hogy a Pacsirták cérnaszálon nemcsak szól az emberekhez, hanem ez a film üzenet is, Menzel úr riportfilmje epopeia a megalázottak és levertek hű barátságáról, és legfőképpen az emberi kapcsolatokról, amelyek fölötte állnak az időnek, hogy ez a film a határmezsgyéjén áll annak, ami időtlen idők óta történik az emberrel, és annak, ami mai, ami modem, con moto, hogy Menzel úr nemcsak művész, hanem zsurnaliszta is, hogy ezt a filmet nem egészen harminc éves fejjel forgatta, és igen találóan azt mondta akkor, hatvannyolcban Procházka úr… Hrabal úr, mondja meg Menzel úrnak, hogy a Pacsirták az eddigi legjobb műve… Jan Procházka úr esztergályos szakmunkás volt és író, végeredményben a prágai tavasz művészeinek egyike, egy évre rá meg is halt, mindaz a szörnyűség és rettenet, ami az idegen megszállás után következett, sírba döntötte, míg a prágai tavasz többi alkotója külföldre menekült, vagy belső emigrációba vonult… Ráadásul, Áprilka, hogy tudja, mekkorát lépett előre a bársonyos forradalom alatt társadalmunk, akkor, a hetvenes években a Pacsirták cérnaszálon-t úgy hordozták magukkal a pártfunkcionáriusok a pártértekezletekre, mint annak bizonyítékát, hogy tényleg legyilkolták volna a kom­munistákat, és valahol Kelet-Csehországban valóban megtörtént, hogy a párttitkárok a Pacsirták megtekintése után így kezdtek kiáltozni… Csak tegyék be ide a lábukat, mi majd alaposan ellátjuk a bajukat!… Ma pedig, ha még élnek, azok között lesznek, akik sorba fognak állni a mozik előtt, hogy a saját szemükkel lássák, mekkorát lépett előre a társadalmunk gyerekeinek, a bársonyos forradalmároknak, a diákoknak köszönhetően, akik azért küzdenek, amit a humanizmus és a tisztesség fogalma fémjelez…
(Részlet a LEVELEK ÁPRILKÁNAK c. könyvéből)

JIRZI MENZEL
JIRZI MENZEL

… A Pacsirták cérnaszálon esetében is az történt, hogy amikor megjelent az alapjául szolgáló könyv, az Apróhirdetés egy házra, amelyben már nem akarok lakni, elképzelhetetlen volt, hogy abból film szülessen. Aztán jött a Prágai Tavasz, és úgy gondoltam, ki tudja, meddig tart az ideológiai enyhülés, kár lenne kihagyni. Szorgalmazni kezdtem, hogy a novellából mihamarabb film legyen. Aztán volt még egy nagyobb erőfeszítésem ezen a téren, a Pacsirtákat követően, miként a film, Hrabal úr is feketelistára került…

(TRABANTTAL A HILTONIG, Jirzi Menzel beszélget Szabó G. Lászlóval)

*-*

– Indiában retrospektív vetítéssorozata volt nemrég. … a Hrabal írásai alapján készült Pacsirták cérnaszálon-t, amely annak idején a tiltott filmek listáján szerepelt Csehszlovákiában, és csak azután jutott el a közönséghez, hogy a ’80-as évek végén Berlinben Arany Medvét nyert, hogy fogadták az indiaiak?
Náluk is voltak átnevelő táborok, jól ismerik ezt a témát. Ez különben sem politikai film, itt a szocialista rendszer által nem kívánatos személyeknek tartott, vashulladéktelepre kényszerített értelmiségiek sorsának alakulása az igazán érdekes. Nem a diktatúra…

(TRABANTTAL A HILTONIG, Jirzi Menzel beszélget Szabó G. Lászlóval)

*-*

– Az Oscart követően Menzel úr kapott egy szerződést ar USA-ból, az Universalétól.
– Na igen, csakhogy akkor már nagyon is benne voltunk a Prágai Tavaszban, és én tudtam, hogy meg lehet csinálni azt a Pacsirták cérnaszálon-t, amelyet 1967-ben még nem lehetett volna, úgyhogy rábeszéltem Hrabalt arra, hogy minél hamarabb csinálja meg a film forgatókönyvét, és valóban, 1968 végére meg is volt a könyv. Nem akartam csak úgy ott üldögélni Amerikában, pedig a megszállást követően, amikor a New York-i Filmfesztivált a Szeszélyes nyár-ral nyitották meg 1968 októberében, újra felajánlották, hogy maradjak kint. Akkor már tudtam, hogy a Pacsirták-at biztosan megcsinál­hatom, úgyhogy visszajöttem.

(Varga Attila: HRABAL ARCAI. Interjúkötet)

*-*

Hatvannyolcban, amikor megnyertem az Oscart, kezembe nyomtak egy szerződést. Alá kellett volna írni, és maradok az Egyesült Államokban. Csakhogy én siettem haza, várt a Pacsirták cérnaszálon forgatása. Amikor a szovjet tankok már Prága utcáin dübörögtek, újra felkerestek az Universal stúdió emberei, hogy nem gon­doltam-e meg magam. Előbb ők csodálkoztak el, hogy azt mondtam, nem, később meg én, amikor minden határ lezárult előttem. Mintha kalitkába dugtak volna. Sehova nem mehettem. Nem engedtek. Hogy megérte-e maradni? Fölösleges kérdés. Örülök, hogy leforgattam a filmjeimet, s egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ugyanolyan sikeres lennék Amerikában, mint Milos Forman. Őt keményfából faragták, küzdőképes, nem ismer lehetetlent, ha elindult, senki nem állíthatta meg az útján. Én inkább Ivan Paserra hasonlítok, aki egészen más típus, gyengéd. Kerülöm a konfliktusokat, és nem vagyok elég határozott. Ezért úgy gondolom, jól döntöttem, amikor hatvannyolc megbuktatása után itt­hon maradtam.

(TRABANTTAL A HILTONIG, Jirzi Menzel beszélget Szabó G. Lászlóval)

A film stáblistája a magyar, illetve angol nyelvű filmadatbázisban.

A film megtekinthető a youtube-n.

Barbara

Eredeti cím: Barbara (2012)

Nem arról volt szó, hogy lefilmezzük egy elnyomó állam portréját és szembeállítsuk a tiszta, ártatlan és felszabadult szerelemmel. Nem akartunk semmilyen szimbólumot. Ugyanis ha az ember azt dekódolja, nem marad más, mint amit már amúgy is tudott.” írja Christian Petzold a Barbara című film honlapján. Azonban ezt a kijelentés némi ellentmondásban van azzal a véleménnyel, amit egy vele készített interjúban fejtett ki, miszerint Hermann Broch „Barbara” című novellája, ami a 20-as években játszódik és egy kommunista orvosnőről szól, majdnem tíz éve foglalkoztatja, de azt a környezetet (már SA-hordák léteztek, állami kommunistaüldözés folyik, gyilkosságokat is végrehajtanak) nem képes filmen elképzelni. Hát igen, az emberi kapcsolatok kialakulása, beleértve a szerelmi történeteteket is, sohasem független attól a környezettől, amelyben a szereplők élnek.

A 2012-ben készült „Barbara” szerelmeseit az a helyzet akadályozza, hogy két különböző országban élnek. Az, hogy ez problémát jelent, még akkor is természetellenes, ha két különböző nép fiai/lányai esnek szerelembe, amint például azt az „Istenek irigysége című filmben láttuk. De itt a szerelmesek ugyanazon nemzet tagjai, csak két olyan országban élnek, melyek között egy féligáteresztő határ húzódik. Hiszen csak egyikük (a nyugatnémet) léphetett át a határon, míg a másik (a keletnémet) számára az lehetetlen volt, sőt annak legális kísérlete (kivándorlási kérelem) retorziót vont maga után. De hogyan is alakult ki ez a helyzet?

 

A féligáteresztő német-német határ

A második világháborút követően a győztes hatalmak a Német Birodalmat megszállási övezetekre osztották fel. Négy megszállási övezetet hoztak létre: amerikai, brit, francia és szovjet zónát. Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy a potsdami konferencia határozatának megfelelően Németország keleti határának az u.n. „Odera-Neisse határt” szabták meg, ami azt jelentette, hogy az 1937-es határokhoz képest Németország elvesztette területének mintegy egynegyedét.640px-Germany_occupation_zones_with_border

Ezek a területek nem tartoztak a megszállási övezetekbe.
A fővárost, amely a szovjet zóna  közepén helyezkedett el, szintén négy megszállási övezetre bontották.

220px-Occupied_Berlin.svg

A közös cél elérésével, a Harmadik Birodalom szétzúzásával a szövetségesek között igen hamar megszűnt a kényszer okozta egyetértés. Már 1945-ben megkezdődött a határ kijelölése, szovjet és brit megegyezés értelmében kék-vörösre festett faoszlopokat állítottak fel az övezetek határán, és a „zónahatár” átlépését csupán ingázók és földművesek részére engedélyezték. A szovjet zónában 1946-ban létrehozták a határőrséget (Grenzpolizei), és a szovjet zóna határát csak u.n. belső útlevéllel (Interzonenpässe) lehetett átlépni.

Különösképpen kiéleződött a viszony a két későbbi szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. 1946 márciusában hangzott el Churchill fultoni beszédében a híres mondat: A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” A vasfüggöny kifejezés ettől kezdve a hamarosan kialakult hidegháború szimbóluma lett.

1948-ban a három nyugati megszálló hatalom és a Benelux államok (mint nyugati szomszédok) Londonban konferenciát tartottak, amelynek célja egy szövetségi alapon működő Németország megteremtése volt. (A Szovjetunió nem kapott meghívást a konferenciára.) Ezt követően 1948 júniusában Németország és Berlin nyugati övezeteiben új fizetőeszközt, (Deutsche Mark-t) vezettek be, miáltal nyilvánvalóvá vált az ország gazdasági és politikai kettészakadása. Erre a lépésre a Szovjetunió Berlin blokád alá helyezésével válaszolt, ezért a város nyugati részét a nyugati hatalmak csak egy légihídon tudták ellátni.

Mintegy egy éves előkészítés után, 1949 május 23-án elfogadták (az ideiglenesnek tekintett) alaptörvényt, ezzel hivatalosan létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, ahol augusztusban választásokat tartottak. Nem sokkal később, október 7-én a szovjet megszállási övezetben megalakult a Német Demokratikus Köztársaság.

A Szabad Nép otóber 8-án hírül adja az NDK megalakulását
A Szabad Nép október 8-án hírül adja az NDK megalakulását

Az NDK részéről a két német állam közötti határt folyamatosan

Tengerparti határ
Tengerparti határ

fejlesztették, 1953-53-ban drótkerítést húztak, valamint egy 10 m széles határzónát hoztak létre.

Az 1961 augusztus 12-ről 13-ára virradó éjszaka mérföldkövet jelentett a határ lezárását illetően: megkezdődött a „Berlini Fal” kiépítése. Ezzel megszüntették a „lukat” a határon, ettől kezdve az egyszerű NDK állampolgárt polgárt sikerült teljesen elzárni a nyugati világ felkeresésétől.

A Népszabadság október 15-i száma beszámol a Fal létesítéséről
A Népszabadság október 15-i száma beszámol a Fal létesítéséről

A német-német határt általában úgy kezelik, mintha az egy hermetikus zár lett volna. Holott ez nem így volt, inkább féligáteresztő vonal volt a két német állam között. Az élővilágban számos féligáteresztő hártya létezik, (pl. a sejthártya, bélfal stb.), amelyeknek az a tulajdonsága, hogy egy olyan vékony válaszfalat képeznek, amely – elsősorban molekulatömegl függően – bizonyos anyagokat átereszt másokat nem. Ilyen hártyához lett hasonlatos a német-német határ: egyes embereket (a nyugatiakat) áteresztette, másokat (a keletieket) nem. Szerintem ezért a valóságot jobban tükrözi, ha a német-német határt féligáteresztő határnak nevezzük.

A film cselekménye

A film az 1980-as évek NDK-jában játszódik, Barbara a film főszereplője egy autonóm személy, humánus orvosnő, aki kivándorlási kérelmet nyújtott be, ezért büntetésből az egyik neves berlini klinikáról egy Balti tenger melletti kórházba helyeznek. A film erkezesBarbara megérkezésével kezdődik, beköltözik az állam által biztosított lakásba, ahol az állambiztonsági szolgálat (Stasi) folyamatos ellenőrzése alatt áll. Munkahelyén is megfigyelik, főnöke André a Stasi ügynöke, ami Barbara számára igen hamar világossá válik. André azonban nem jószántából és különösképpen nem lelkesen dolgozik a Stasinak, szintén hivatását komolyan szerető ambiciózus orvos, aki mindent megtesz betegeiért. A vidéki kórház szerény körülményei között igyekszik korszerű módszereket alkalmazni, laboratóriumot hoz létre, és külföldi tanulmányútról álmodozik.

Hamarosan egy nevelőintézetből szökött tinédzser lányt, Stellát hozzák be a klinikára a rendőrök, akik meglehetősen durván bánnak stellaa lánnyal. André úgy találja, hogy a lány szimulál, de Barbara nem ért vele egyet, ki is derül, hogy Stellának agyhártyagyulladása van. André elismeri, hogy hibázott, és egyre jobban imponál neki Barbara tudása. Az orvosnő pártfogásába veszi a lányt, emberségesen viselkedik vele, gyógyulása idején könyvből olvas fel neki. Közben kiderül, hogy Stella terhes, arról álmodozik, hogy eljut Nyugat-Németországba, és ott neveli fel gyermekét. A lányt persze hamarosan visszaviszik a nevelőintézetbe.

Barbara titokban találkozik szerelmével, Jörggel egy nyugatiaknak fenntartott szállodában, ahol a nő Nyugatra szökését tervezik. A tervezesférfi még azt is felajánlja, hogy ő költözik át az NDK-ba, amennyiben Barbara nem akar átszökni. Elmondja, hogy eleget keres ahhoz, hogy eltartsa feleségét. Amikor Barbara hazatér, a Stasi tisztje bosszúból, házkutatáshogy órákig eltűnt a szeme elől, immáron másodszor házkutatást tart nála, és megalázó testi motozásnak veti alá.

Egy nappal a szökés tervezett napja előtt, újabb fiatal beteget hoznak be a kórházba, Mariót, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Barbara megállapítja, hogy a fiún sürgős agyműtétet kell végrehajtani. André kéri, hogy másnap a műtéten, amit egy neves professzor fog elvégezni, a nő legyen az altatóorvos. Barbara húzódozik, hivatkozik szabadnapjára, ugyanakkor arra a kérdésre, hogy ott akar-e lenni, képtelen nemet mondani.

Barbara és André között annak ellenére, hogy Barbara tisztában van azzal, hogy a férfi jelent róla, egyre szorosabb kollegiális és emberi kapcsolat szövődik,. Bár már kész a szökés terve, Barbara elfogadja André vacsorameghívását, ahol André azt mondja neki, hogy „Örülök, hogy itt vagy” Barbara megcsókolja a férfit, de azonnal ellöki magától és távozik.

csokBarbarára súlyos döntés nehezedik, szökjön-e Jörghöz, ahol a jólét várja, vagy maradjon, és folytassa hivatását. A szökés időpontja viszont rohamosan közeledik, a film utolsó kockáin ismerjük meg Barbara döntését.

A rendező és a két főszereplő

A film fő alkotóinak kapcsolata a volt NDK-hoz meglehetősen különböző.

A rendező Chistian. Petzold (1960) így nyilatkozott az NDK-hozfűződő viszonyáról: „…Amúgy én egészen jól ismertem az NDK-t. Szüleim az 50-es évek végén onnan menekültek, én menekültek gyereke voltam. Habár a szülővárosomban Haan-ban voltak barátaim, és tagja voltam a futballklubnak, sohasem volt olyan érzésem, hogy otthon vagyok.”

Christian Petzold (1960) az egyik legjelentősebb kortárs német rendező. A berlini Freie Universität német és dráma szakának elvégzése után iratkozott be a berlini filmakadémiára. 2000-ben a „Belső biztonság” című filmje hozta el számára az első sikert, elnyerte a Német Filmkritikusok Díját és a Német Filmdíjat. Eddig 13 nagyfilmet rendezett. Számos filmje Kelet-Németországban játszódik. A Yella (2007) egy fiatal nő története, aki keletnémet szülővárosából nyugatra indul boldogabb jövő reményében. Ezt a filmet 2007-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medve díjra jelölték. A 2008-ban készült Jerichow egy eldugott kelet-németországi városban játszódó, szerelmi háromszögről szóló lélektani dráma, amelyet Arany Oroszlán díjra jelöltek 2008-ban a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Mindkét film főszereplője Nina Hoss.

A „Barbara” című film is Kelet-Németországban játszódik, de ellentétben az előző kettővel, nem a mai világban zajlik, hanem a megszűnt NDK-ban. A rendezőt két motívum inspirálta a film elkészítésekor: a fentiekben említett Broch novella, és egy orvossal kötött ismeretség. Ez az orvos mesélte el neki, hogy azokat a kollégákat, akik kivándorlási kérelmet adtak be az NDK-ban, milyen represszió érte. A férfiakat katonaorvosnak vitték el, a nőket meg vidéki kórházba, mintegy belső száműzetésbe küldték.

A film és a Broch novella azonban meglehetősen különböznek egymástól. Bár ugyanaz a cím, szintén egy orvosnő és főnöke közötti szerelemről szól, de a környezet, amelyben élnek teljesen más. A 20-as évek Németországa jelentősen különbözött attól, ami a 80-as évek NDK-jában volt. Mind a film, mind a novella Barbarájának nagyon fontos a szakmája, ám más dolog is fontos számára. A novella hősnőjének a politikai aktivitás lényeges helyet követel életében. A film Barbarájának politikai nézeteiről sokat nem tudunk meg, számára a konfliktust szakmai tevékenységének és magánéletének összehangolása jelenti. A két „Barbara” végkicsengése is más, a novella a főhős halálával végződik, míg a film befejezése optimista.

Petzold az Ezüst Medvével
Petzold az Ezüst Medvével

Ez a film a rendező számára meghozta a nemzetközi sikert, a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve díját nyerte el a rendezés.

Nina Hoss, a női főszereplő viszonya az NDK-hoz egészen más: „Stuttgartban mi egészen távol voltunk. De édesapám egyszer elmesélte, hogy amikor Kelet-Berlinben tanult, egyik kollégája feleségét egy autó csomagtartójában csempészték át a határon. Ezért engem tényleg félelem töltött el az NDK-val kapcsolatosan. Egyszer, amikor édesanyámmal Nyugat-Berlinben a Falnál álltunk, és a határőröket néztem, az az érzésem támadt, hogy ha én most átmennék, soha sem jöhetnék vissza.”

Hoss az "Egy berlini nő -Anonyma" c. filmben
Hoss az “Egy berlini nő -Anonyma” c. filmben

Nina Hoss (1975) igen népszerű színésznő, 26 filmben és TV filmben szerepelt. (közülük hetet Petzold rendezett), több, mint 30 szinházi produkcióban vett részt. Számos díja közül 2007-ben, a Yella főszerepéért kapott Ezüst Medve a legrangosabb. 2013-ban állami kitüntetésben (Verdienstkreuz am Bande) is részesült. Emlékezetes szerepet nyújtott az „Egy berlini nő – Anonyma” című filmben is, amelyet korábban együtt néztünk meg.

Baloldali-liberális családból származik, édesapja Willi Hoss 25 évig a (legális és illegális) Német Kommunista Párt tagja volt, 1949-1951 között az NDK-beli Karl Marx Pártfőiskolára járt. Csehszlovákia 1968-as lerohanása után szakított pártjával. 1979-ben „A „Zöldek” párt megalapító tagja, annak 1983-1985 és 1987-1990 között parlamenti (Bundestag) képviselője volt. 2001-ben azonban feleségével, Heidemarie Hoss-Rohwederrel együtt innen is kilépett, mert a párt támogatta Németország részvételét az afganisztáni háborúban. Nina Hoss édesanyja szintén színésznő volt.

A művésznő már hétéves korában szerepelt egy hangjátékban, és 14 éves korában lépett fel először színpadon. Aktív társadalmi/politika életet él, több civil szervezet munkájában vesz részt, kétszer is részt vett a Szövetségi Elnök (Bundespräsident) választásában A Zöldek képviseletében.

A férfi főszereplő Ronald Zerfeld, az NDK-ban Kelet-Berlinben született. Egy interjú során arra a kérdésre, hogy találkozott–e a megfigyelés problematikájával, így válaszolt: „Én még csak 13 élves voltam amikor ledőlt a Fal. De volt ilyen eset a családi és ismeretségi körben.”

Szülei mindketten az NDK repülőtársaságának, az Interflugnak voltak alkalmazottai. Zerfeld ötéves korától judo foglalkozásra járt, ahol verseny sportolói pályafutásra készítették fel. Legnagyobb sportsikere az országos (NDK-s) győzelem a 11 évesek kategóriájában. A német egyesülés után azonban a versenysportot fel kellett adnia, mert túl fiatal volt ahhoz, hogy a nyugatnémet judo sportba be tudjon illeszkedni. Színészetet Berlinben a „Hochschule für Schauspielkunst „Ernst Busch“-n tanult. Már diákévei alatt is számos szinházi szerept játszott el. Több mint 20 film és TV filmszerepet játszott el. Több német díjat kapott, a „Barbara” című film férfi főszerepéért a Német Filmdíjra jelölték.

A két főszereplő a Berlini Filmfesztiválon
A két főszereplő a Berlini Filmfesztiválon

 Források

H. Broch: Barbara (Ford. Győrffy Miklós)

http://www.barbara-der-film.de/directors_note.php

http://www.spiegel.de/spiegel/print/d-84519416.html

http://www.taz.de/!87469/

http://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=5522

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_ketteszakitott_nemetorszag_ket_vilagrendszer_arnyekaban/

http://www.express.de/promi-show/nina-hoss-habe-die-ddr-erst-im-film-kennengelernt,2186,11805810.html

http://www.planet-interview.de/interviews/ronald-zehrfeld/35666/

valamint a Wikipedia több bejegyzése

“Barbara” a magyar filmadatbázisban

A magyar felirat (DVDRip) letölthető INNEN
Fordította: dps. Köszönet érte.

 

 

 

Letűnt birodalom

Eredeti cím: Исчезнувшая империя (2007)

Most lesz negyedszázada, hogy összedőlt – ahogyan azt akkoriban nevezték – a „béketábor”, azaz a szocialista országok közössége. 1989 augusztus 9-én a páneurópai pikniken átvágták a Magyarország és Ausztria között húzódó kerítést jelképesen lebontva a „vasfüggöny”-t. Nem sokkal ezután, november 9-én lebontották a várost kettéosztó berlini falat.

A "vasfüggöny egy darabja"
A vasfüggöny egy darabja
A berlini fal egy darabja
A berlini fal egy darabja

Ezzel kezdetét vette a kelet-európai országokban a második világháború után kialakított társadalmi rendszer, a pártállami rendszer, (az államszocializmus, vagy a „létező szocializmus”) felszámolása. Két évre rá a folyamat fontos állomása volt, hogy 1991 december 26-án a szovjet parlament kimondta a Szovjetunió felbomlását. Manapság ezt a múlt rendszert leginkább úgy emlegetik, hogy „az átkos”. Talán kevesen vagyunk, akik tudják, hogy ezt a szófordulatot eredetileg a Rákosi rendszerben használták „az átkos Horthy rendszer” szerkezetben. A rendszerváltást követően eleinte mintegy „jópofizva” alkalmazták, ma már sztereotípia, az 1948-1989 közötti világra értik.

Az „átkos” megszűnését világszerte óriási lelkesedéssel fogadták, nagy reményeket fűzve az átalakuláshoz. Mára ez a lelkesedés ugyancsak alábbhagyott, sőt érezhető némi nosztalgia is az „átkos” iránt.  A Kádár-rendszert megítélő közgon-dolkodást egy, a 2000-es évek első felében elvégzett felmérés egy kérdéssorra adott válaszok statisztikai feldolgozásával végezték. Arra a kérdésekre például, hogy „sokkal jobb volt az emberek közérzete, az országban, mint manapság” a megkérdezettek 63 %*-a adott egyetértő választ. Ugyanennyien értettek egyet azzal, hogy „sokkal több esélyük volt a szegény embereknek a felemelkedésre”.  Azzal a mondattal, hogy „sokkal nagyobb biztonságban éltek az emberek” a megkérdezettek 67 %-a adott igenlő választ. A kutatók összességében a Kádár korszakkal kapcsolatosan négy domináns véleménytípust különböztettek meg: egyértelmű elutasítás (17%) azaz dikatúra volt, idegen érdekeket szolgált, ambivalencia (18%), vagyis diktatúra volt, gazdasági összeomlásba sodorta az országot, ugyanakkor emberségesebb és biztonságosabb volt, összességében pozitív megítélés (37%), azaz igazságosabb és szolidárisabb volt,  de azért voltak hibák,  kritikátlanul elfogadta (28%). UJCIRCLELátható, hogy csupán egy szűk réteg utasította el teljes mértékben az „átkost”, és a megkérdezettek kétharmadánál a pozitív vélemény volt túlsúlyban.  Ezek a számok valóban arra utalnak, hogy igen, van az emberekben (legalábbis némi) nosztalgia a Kádár-rendszer iránt.

Ezzel a közvélekedéssel azonban nem úgy tűnik, hogy foglalkoznának magyar filmek. Ugyan születtek az „átkosban” játszódó, nosztalgiával átitatott magyar filmek (pl. Sose halunk meg, Kis utazás, Moszkva tér, Előre), de ezek a filmek nem foglalnak állást amellett, hogy „akkor jó (jobb) volt”. Olyan filmet kerestem, amely kimondja: igen, nosztalgiával gondolok arra a világra. Nem meglepő, hogy egy orosz film akadt horogra „Letűnt birodalom” címmel. (Eredeti címe: Исчезнувшая империя, szó szerinti fordítása talán inkább „Eltűnt birodalom” lenne, de szerintem a „letűnt” szó jobban fejezi ki a lényeget.)

A rendező

A filmet Karen Sahnazarov (két társrendezővel, Szergej Szimaginnal és Alla Verlotszkijjal) rendezte, aki egy interjúban így vall magáról: „Én kétségkívül szovjet ember vagyok, soha nem tagadtam, ellenkezőleg, büszke vagyok rá. A Szovjetunióban születtem, nőttem föl, az az én hazám, a hadseregben a Szovjetunióra esküdtem fel. …. Nem nosztalgiát, hanem hatalmas tiszteletet érzek az akkori periódus iránt.”

Ki is ez a rendező? Karen Georgievics Sahnazarov apai ágon örmény arisztokrata, anyai ágon orosz családból származik, 1952-ben született. 1975-ben kapta kézhez rendezői diplomáját. Egy orosz filmadatbázis  szerint tizennyolc filmet rendezett, és tizennégy film forgatókönyvének volt (társ)szerzője. Legnépszerűbb filmje a nálunk is bemutatott Más, mint a többi (Курьер) 1986-ban készült, egy szomorú-vidám történet egy fiúról, aki az iskola elvégzése után teng-leng, kifutófiúként dolgozik, és hülye vicceivel idegesíti környezetét. Szerelmes lesz egy professzor lányába, a családdal is viccelődik, végül a lány szakít vele, ő meg várja, hogy behívják katonának. A Cár gyilkosa című filmjét, amely egy fikciós játék a cári család legyilkolásáról egy paranoiás beteg és orvosa között, 1991-ben a Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma díjra jelölték. 1998 óta a Moszfilm filmkonszern vezérigazgatója.

Aktív társadalmi életet él, az Orosz Föderáció „Társadalmi Kamarájának” (Общественная палата) tagja, 2012-ben részt vett V. Putyinnak az elnöki poszt betöltéséért indított kampányában. 2014 márciusában aláírta a művészek nyilatkozatát, miszerint támogatja Putyint a „Krím félszigettel kapcsolatos politikájában”. Tehát a rendező nem csupán „szovjet ember”, hanem szervesen beilleszkedik a jelenlegi establishment-be. Talán nem véletlen az átfedés.

De hogyan vélekedik Sahnazarov erről a filmjéről? „Számomra ez a film mindenekelőtt a fiatalságomról, arról az országról szól, ahol éltem. A hetvenes évek – a Szovjetunió hatalmának csúcsa volt. Úgy tűnt, hogy az ország erősebb, mint valaha, és semmi sem fenyegeti, de valójában ez volt az a kiindulópont, ami után elkezdődött a birodalmi rend felbomlása. Ekkoriban a fiatalok nyugati zenét hallgattak, beszédükben nyugati szavak jelentek meg, mindent kétségbe vontak. Néhány év múltán éppen ezek a gyerekek voltak azok, akik belekezdtek egy új ország építésébe.”

Éppen ez az a vélekedés, amiért kiválasztottam ezt a filmet a pártálam hétköznapjainak bemutatására, hogy bizony vannak, akik szeretettel gondolnak vissza azokra az időkre. A film egyetemisták életéről, egy szerelmi történetről szól, de a háttérben jól megjelenik a „szocvalóság”.

A film

A “Letűnt birodalom” 1973-ban játszódik. Szergej, Sztyepán és Kosztya jó barátok. Szergej és Sztyepán pedagógiai főiskolára járnak. (A Szovjetunióban csak a tudományegyetemeket hívták egyetemnek, a többi felsőfokú intézményt főiskolának nevezték.) Szergej kissé link, jópofa fiú, akinek meglehetősen laza viselkedése ugyancsak megütközést vált ki az akkor igen fontosnak kezelt tárgyat, a párttörténet tanító oktatóból.birod01

Szergej egy évfolyamtársával Ljudával, kezd járni. A lány születésnapjára egy Pink Floyd lemezt akar vásárolni, amit persze csak hatalmas összegért a feketepiacon lehet beszerezni. A pénzt úgy teremti elő, hogy antikváriumban adja el tudós nagyapja értékes könyveit. A feketepiacon egy seftelő árus először bizalmatlan vele szemben, ezért a „Címem a Szovjetunió”, egy akkoriban népszerű slágert ajánl helyette. Végül mégis elad neki egy Rolling Stones lemezt. Amikor Szergej és Ljuda meg akarják hallgatni az ajándéklemezt, kiderül, hogy a seftelő átverte Szergejt, a lemez egy Csajkovszkij felvétel.birod02

Nem sokkal később az évfolyamon egy új, csinos lány, Kátya jelenik meg, akivel Szergej flörtölni kezd. Ljuda ezt persze megtudja, és kirúgja Szergejt. Sztyepán, aki titokban szerelmes Ljudába igyekszik a lánnyal barátságot kötni, és egyre több időt vele tölteni. Egy alkalommal a könyvtárban tanul Sztyepán és Ljuda, megjelenik Szergej, aki ki akar békülni a lánnyal. Szergej egy csellel elküldi Sztyepánt, hogy kettesben maradhasson Ljudával. Ekkor egy mesés ajándékkal lepi meg a lányt: jegyet hoz a Taganka Színházba a Hamletre  a fő-
szerepben
Viszockijjal . Úgy tűnik, hogy a lány hajlamos a békülésre, de Szergej végül elfelejt elmenni a színházba, mert barátaival mulatni megy. Italozás közben elbeszélgetnek az életükről:
–      Neked mindened van kocsi, dácsa. És micsoda főiskolára jársz! Ráadásul ingyen! Mi a franc hiányzik még neked?
–      Szabadságot akarok, haver. Érted? Akkor, és oda akarok utazni, mikor kedvem van, látni akarok, olvasni akarok.
–      …
–      Te meg megbámultad a Nyugatot, Angliát Ausztráliát, nem kellett volna téged odaengedni. Én meg itt élek nekem meg jó itt, ha nincs is kocsim meg dácsám.birod03

 A vidéken eltöltött nyári gyakorlaton Szergej még egyszer próbálkozik békülni Ljudával, de nem jár sikerrel. Bosszúból elmegy Kátyával egy közeli üdülőhelyre.  Ám hamarosan összevesznek és Szergej otthagyja Kátyát. Egy étteremben összetalálkozik barátjával, Kosztyával, ahol egy verekedésbe keverednek. A kiérkező rendőrök Szergejt el akarják vinni, de Kosztya javaslata nem marad hatástalan.birod04

Moszkvába visszatérve Szergej ismét igyekszik békülni Ljudával, de ekkorra már erre nincs lehetőség.

Nemsokára rákban meghal Szergej édesanyja. A nagyapa megkéri Szergejt, hogy valamikor keresse fel a közép-ázsiai Hvárezmet, ahol ő és veje (Szergej apja) archeológiai feltárásokat végeztek. Szergej elutazik Közép-Ázsiába, hogy felkeresse Hvárezmet, ahogy anyja nevezte a „letűnt birodalmat”.

A film utolsó jelenete napjainkban játszódik. Szergej és Sztyepán, aki a 90-es években Finnországba emigrált, egy repülőtéren találkoznak. És megint csak az életükről van szó:

–     Na és nem akarsz hazajönni?
–      Isten ments! Szerjoga, a mi címünk a Szovjetunió. Ez itt meg mi? Hol van Moszkva? Nem ismerek rá. Minden idegen, olyan vad… Mi maradt? A kolumbárium a Danyilovszkij Temetőben?birod05

Érdekessége a filmnek, hogy a forgatókönyv egyik szerzője Szergej Rokotov, számos népszerű krimi szerzője, a filmben szereplő nagyapa alakját saját nagyapjáról, egy neves archeológusról mintázta, aki Hvárezm feltárásában meghatározó szerepet játszott. A film operatőre Sandor Laszlovics Berkesi magyar származású (nemzetiségű?) oroszországi művész.

Fogadtatás, kritika, utóélet

A filmet 2009-ben 2 Nika díjra,(ami az egyik legrangosabb orosz filmdíj, lényegében az amerikai Oscar orosz megfelelője) terjesztették fel. Ugyancsak 2009-ben 2 Arany Sas díjat (legjobb rendezés, legjobb mellékszereplő) kapott, amit az Oroszországi Filmművészeti Akadémia tagjai szavaznak meg.

Az orosz kritikusok alapvetően kedvezően fogadták a filmet, mert ugyan készült már néhány film, amelyek a kései Szovjetunióban játszódnak, de szerintük a „Letűnt birodalom” rekonstruálja legjobban és talán leghitelesebben azt a korszakot. Valóban, az előtérben egy szerelmi történet zajlik, ugyanakkor a film felvillantja azt a környezetet, amelyben ezek a fiatalok éltek: a mindenhol előtűnő Pártot éltető plakátokat, Brezsnyev nehezen artikulált makogását a TV-ben, a nehezen hozzáférhető rockzene iránti rajongást, a fekete piacot, a drogozást, a magától értendő protekciót (kórházban, színházjegyért), a rendőrök megvesztegethetőségét, stb. (Nem kétséges persze, hogy ezeknek a jelenségeknek némelyike nem csupán a „szocvalóság” velejárja.)

Többen úgy találják, hogy ezt a filmet az alkotók mintegy ellenpólusnak szánták a nem sokkal korábban bemutatott filmnek, „A 200-as fuvar”-nak (Груз 200, amelynek nálunk Bádogkoporsó címet adtak). „A 200-as fuvar” ugyanebben az időben játszódó, kategóriába nehezen besorolható film, a háttérben a 80-as évek elejének Szovjet-uniója. A film sivár környezetben játszódik, tele van borzalommal, és szinte minden szereplő ellenszenves (néhány szakadt külsejű alkoholista, perverz rendőrtiszt és annak elmebeteg anyja, gyáva egyetemi tanár), de még az áldozattal sem tudunk igazán együtt érezni, egy fiatal lánnyal, mert ő örökké a kerületi párttitkár apjával fenyegetőzik). Ez egy ilyen, pusztulásra ítélt világ, sugallja nekünk „A 200-as fuvar”. Sahnazarov, mint azt az idézett nyilatkozataiból láttuk, bár egyértelműen nosztalgiával tekint vissza a szovjet évekre, nem ilyen egysíkú fekete-fehér véleményt alkot, bemutat egy sor visszásságot is, vagyis a korabeli terminológia szerint „belülről bírál”. A kritikusok egybehangzóan dicsérik a fiatal színészek játékát, azt a film egyik fő erényének tartják.

Van-e nosztalgia a filmben? Igen, van, de mi iránt? A fiatalság, vagy az akkori életforma iránt? Azt hiszen mindkettőt visszasírja a rendező. Mindenesetre figyelemreméltó egy amerikai kritikusának véleménye, aki kevesli a filmben a politikai utalásokat, viszont a tanulság szerinte az, hogy világszerte minden generáció áldozatul esik a feltűnő ruházkodás és az olcsó pop zene vonzásának. Hát ebben is van valami.

Figyelemreméltó, hogy az alkotók 2012-ben újra vágták ezt a filmet, és aSzerelem a Szovjetunióban címet adták neki TV és DVD (illetve Blue-Ray) forgalmazásra szántva. Az új verzió rövidebb lett, a zene fontosabb szerepet kapott, viszont kimaradtak a politikai utalások, így elmaradt például a korábbi film zárójelenete is, ezért a politikai hátterű drámából egy édes-bús szerelmi történet kerekedett.

Kinek érdemes megnézni ezt a filmet?

Szerintem azoknak mindenesetre, akik végigélték a pártállam szétesésének éveit. Hogy azután ha megnézik ezt a filmet lesz-e nosztalgiájuk? Nem hiszem, hacsak nem a fiatalságuk iránt.

Mi magyarok külső szemlélői voltunk ennek a világnak? Nem hiszem, hiszen akkora nagy különbség a szovjet valóság és a magyar helyzet között azért nem volt.

Érdemes azonban megnézni a mai fiataloknak is. Tekinthetik ezt történelmi filmnek, képet kaphatnak arról, hogy milyen volt szüleik vagy nagyszüleik fiatalsága.

Források

Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet
Murai András: Film és kollektiv emlékezet
http://www.1tvrus.com/announce/6150
http://www.volgograd.ru/theme/info/culture/movie/kino/146838.pub
http://izvestia.ru/news/333229
http://redar.ru/2008/10/28/ischeznuvshaja-imperija.html
http://www.filmjournal.com/filmjournal/content_display/reviews/specialty-releases/e3i70172e607ddc1be9bcec6d7d8efb1697
http://ruskino.ru/review/186
http://my-loveli-film.ru/films/nashekino/lyubov-v-sssr-ili-ischeznuvshaya-imperiya

Wikipedia röbb bejegyzése.

További információk

Információk a filmről magyar, angol és orosz nyelvű film-adatbázisokban.

Ennek az ismertetésnek egy rövidebb változata megtalálható ITT  az orosz filmeket bemutató vosztok weboldalon.

A magyar felirat letölthető DVDrip-re vagy BRrip-re.